ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Mindenki a saját drámáját éli

Kulton.hu

2013. 10. 21.

szerző: Pál Zsófia

 

 

Csehov színművei a színháztörténelem legzseniálisabb alkotásai közé tartoznak. Nem nehéz kiragadni műveinek olyan tulajdonságait, amik bizonyítják a zsenialitását, amivel halhatatlanná tette magát a színház világában. Ahogy az elismert alkotások többsége, ez is összetett, mélyértelmű és rendkívül komplex hatásokkal él.  Többrétegűsége miatt nehezen érthető, hozzáértés, koncentráció és türelem nélkül kizárt, hogy bárki is megértse a csehovi ideológiát.

 

 

     Mindez az Örkény István Színház átiratára, a Meggyeskertre is könnyen ráhúzható, függetlenül az új színpadi szövegtől (Ungár Júlia). Tény, hogy Csehovot nehéz nézni, és ugyanilyen nehéz jól értelmezni is. Saját szimbólum -és jelképvilágának ismerete hozzátartozik az előadás értelmezéséhez – így a Meggyeskert is egyike azon előadásoknak, amik esetében elengedhetetlen tudni, hogy miből táplálkozik, hogy mivel dolgozik. Csak ekkor válhat igazi, teljes színházi élménnyé olyasvalaki számára, aki egy percet sem akar kihagyni az előadásból, aki tényleg azért van ott, mert érdekli, és energiát áldoz arra, hogy megértse a koncepciót.

 

 

   Zsótér Sándor Meggyeskertje pedig ennek tekintetében igazi kihívás, és sok tanulnivalót is szolgáltat arról, hogyan is működik egy ilyen nehéz és fajsúlyos darab. Azokat a kéznyomokat, amiket Csehov hagyott a drámában, amikről felismerjük, kihez is tartozik az előadás, sértetlenül meg kívánta hagyni, de a mai generációnak is szolgált kellemes részletekkel. Az önmagában Csehov-hű előadás mozgatórugói azonban valójában maguk a színművészek, akik – szinte – láthatatlan lendületet kölcsönöznek az amúgy lassú, és néha-néha megtorpanó történetnek. A cselekmény lassú lefolyását három felvonásban láthatjuk, ami mégiscsak megkönnyíti az amúgy tömény és nehéz gondolatok befogadását. Egyértelműen nem egy egyestés darabról beszélünk, amit a rendezés is megerősít: ehhez több idő, és még több türelem szükséges. Talán ezért nem ajánlott olyan nézők számára, akik ritkán látogatnak el színházba: nem könnyű emészteni, de ezért jelent kihívást, ezért ragadja meg a kultúrafogyasztókat. Ez a jó színház ismertetőjegye: szükséged van a saját bensődre és mély gondolataidra ahhoz, hogy teljes egésszé formáld, kitöltsd az előadást – nemcsak saját magad, hanem azok számára is, aki szeretik más szemszögből is figyelni a világot.

 

 

Csehov műveinek igazi titka a szereplőkben, és azok lelkivilágában rejtőzik. Alkotásai többségében nem beszélhetünk főszereplőkről – mindenkit bemutat, mindenkit megvizsgál, és fájdalmukon, örömükön keresztül igyekszik bemutatni őket a közönségnek. Mindenki a saját fájdalmas, néha örömteli, de végtére is sorsszerű drámáját éli – így ebben az előadásban is, aminek erőssége a színészek előadókészségében leledzik. Kerekes Éva és Debreczeny Csaba a mű két főoszlopa, ha úgy tetszik támasza, akik küzdenek, foggal-körömmel kapaszkodnak a meggyeskertbe, és életük korábbi egyhangúságába, de őket sem kerülheti el a sors parancsa – el kell válni, tovább kell lépni. A két művész előadása természetes és fájdalmasan életszagú.

 

 

  Bár az említettektől már-már elvárható a meggyőző performance, jócskán hozzáteszik a magukét a fiatalok is: Takács Nóra Diána és Szandtner Anna is, akik – bár mondhatjuk, hogy papírforma szerint mellékszereplők – mégis bebizonyítják, hogy a nagyszínpadon van a helyük. Most láthatjuk először kőszínházban Fehér Lászlót is, akivel mostani bemutatkozása előtt is volt már alkalmunk beszélgetni: nincsenek kis szerepek, csak kis színészek – ő pedig korábban bizonyított tehetségével, ismét biztosította helyét. Békés Itala Firszje a mű egyetlen biztos pontja: ő akkor is hazatér, mikor már senki sem várja…

 

 

 

Az előadás erőssége pedig ez esetben nem biztos, hogy a titokzatos díszletben – magyarázhatjuk többféleképpen is, miért pont pálmafa vagy macskafej került többször is a fókuszpontba – vagy a korrekt és szépen kigondolt rendezésben keresendő. Egy  bizonyos, hogy nem feltétlenül kell egyértelműen a család anyagi jólétét biztosító forrásra gondolnunk, ha az előadás meggyeskertje eszünkbe jut. Ez esetben erős az áthallás: a kert nagy erővel bíró szimbólum, mozgatórugó, vagy éppen ok, és mégiscsak okozat, ami a szereplőket a továbblépésre készteti, kényszeríti. És valójában óriási ajándék, még akkor is, ha abban a bizonyos fájdalmas pillanatban nem is úgy tűnik: búcsút kell mondani, mikor itt az idő – és bízni kell abban, hogy bármi is jön, bármi is vár ránk, az csak a mi örömünket és fejlődésünket szolgálja majd.