ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Civil Rádió - Meggyeskert

 Civil Rádió

október 20.

szerző: Józsa Ágnes

 

 

Ő is tudja, te is tudod, mi is tudjuk, hogy nyaralókertek, wellnessközpontok , fodrászatok, butikok, s a szolgáltatás többféle fajtájának gyarapodásából semmi sem lesz, ha közben  például - tömegesen kivágjuk a gyümölcsöt termő fákat, és semmi olyant nem csinálunk, amiből valami is lehet. Azt hazudjuk, hogy minőségibb az élet a számtalan kacattal, és felélünk mindent, de mindent - mára már a kék eget is. (Repülőről nagyszerűen megfigyelhető a szmoggyűrű).  Élünk bele a semmibe és nem merünk szembenézni, nemhogy a múlttal – ami súlyos és zavaros -, de a jelenünkkel sem.

 

Valójában a 21. századi valóságunkról írta Anton Pavlovics Csehov a Meggyeskertet – amit mi tanulmányainkból eddig Cseresznyésnek ismerünk, de ez a lényegen nem változtat. A meggyfa kis odafigyeléssel, gondoskodással, jó talajon bőségesen terem.  De minket már idegesít minden ilyesmi, s szeretjük kivágni a fákat, minél öregebbek, annál nagyobb az öröm a kivágásban. A fák zavarók, mert létükkel a magunk létével szembesítenek. S azt nem szeretjük. Semmi ilyent nem szeretünk.

 

Zsótér Sándor rendezése ezt a nem szeretést még jobban kiemeli. Ambrus Máriával egy olyan színpadképet teremtett, amely látványában még jobban elidegenít. Nincs itt semmi gyermekszobát és gyerekkort idéző. A hatalmas cicafej, hol ablak, hol szobabeugró vagy tornác. Ha konkrét utalás kerül egy-egy bútorra – mint például a szekrényre és annak fiókjára - , akkor egy kis, kézbe fogható zenélő szekrényke kerül elő.  A látványt három felvonáson át az előtérben egy hatalmas műanyag pálmafa uralja. Ez az „orosz” táj megjelenítője. Jelzi, ami a „természetben” történik. A második felvonásban - eredeti instrukció szerint „Mezőn, romos kápolna előtt; a háttérben egy város elmosódó körvonalai” a pálmafaformák ezüst hővisszaverő alumíniumfóliára vándorolnak. A szereplők – Benedek Mari nagyszerű ruháiban – színükkel és fazonukkal jellemet jelenítnek.

 

Mégis. Az eredeti csehovi gondolat- és életérzés, az 1904-ben megírt mű, jelen színpadi megvalósítását látjuk. Zsótér Sándor semmit nem vett el és a műhöz semmi olyat nem ad hozzá, ami eredetileg nem volt benne. Nem átiratot készített. Ungár Júlia fordítóval és dramaturggal fölfejtette a légyeget. A szöveg friss és élvezetes.

 

Nincs a darabban valódi konfliktus, itt nem feszülnek egymásnak ellentétek. A párbeszédek valójában monológok, mert senki sem figyel a másikra. Bár Csehov magára  Sztanyiszlavszkijra is írt szerepet a darabban, Zsótér elűzött innen mindent, ami Sztanyiszlavszkijt idézné. Inkább jut eszünkbe Brecht, mikor a szereplők egyenesen a közönséghez, hozzánk szólnak.

 

Kellemes vagy kellemetlen, itt magunkkal szembesülünk. Önnön képünket, mozdulatainkat, érzéseinket és gondolatainkat látjuk a színpadon. Mindenki úgy él, mintha az élete nem az ő élete volna. Kerekes Éva Ranyevszkájája naiv és önzetlen.  Él bele vakvilágába. Senkit nem szeret, ezért úgy tűnik, hogy mindenkit. Tettei nem tettek, ezért nem is lehet konzekvenciájuk. Látványa még gyönyörű, de a színésznő tört tekintete érezteti belekódolt végzetét. Bátyja – Debreczeny Csaba  ezt az alkatától teljesen idegen szerepet is  hitelesen formája – a nagy gyerek, akit nem engedtek, de nem is akart felnőni. Ő játszani, biliárdozni szeret.  Hogy mi lesz, ha elárverezik fölüle az otthonát, ősei birtokát? - az valójában nem rá tartozik, nem az ő története. Aki átérzi mások bajait, aki gondol a gonddal, az Varja, a házvezetőnő-fogadott lány. Szandtner Anna egyszerre érzékeny és kétségbeesett. Neki otthona volt és biztonsága ebben a házban, de amelyet mégsem tudott megmenteni. Élt már annyit, hogy felmérje a helyzetét, s azt is, mi várhat még rá. Érzékenységét és kétségbeesettségét keménységgel palástolja.  

 

A van-nal nem tud kezdeni, az örökös egyetemista Trifomov (Vajda Milán) sem. Ő az értelmiségi, aki szellemiekkel felvértezetten, ahelyett hogy körülnézne, mérlegelne, helyzetet felmérne - amihez ugye meglennének az ismeretei – álmodozik.  Úgy viselkedik, ahogy viselkedik jelenünk értelmisége.  Homokba dugjuk a fejünk, és úgy gondoljuk, ha a lényegiek helyett minden másról hadoválunk, akkor elhessenthetjük a nyomasztó felelősséget. Ha nem nézünk szembe sem a múlttal sem a jelennel, akkor túlélünk. Most ez, a túlélés a cél.

 

Itt egy tragikus alak van, Firsz, az öreg cseléd, akit a házban felejtenek. Megformálását Békés Itala kapta. Törékeny és érzékeny, amilyen a parizsi Sainte Chapelle ólomüveg-ablaka.  Időtlen, mert már rég megállt számára az idő. Nagyon-nagyon régen volt a vég: többször mondja is, amikor a „ szabadság jött”. ( A darab szerint a jobbágyfelszabadítás – miért neveznénk mi rendszerváltásnak?) Ez a csupa rosszat hozta, amivel már senki nem tud mit kezdeni.  Békés Itala egyik legnagyszerűbb alakítását nyújtja ebben a szerepben. Amikor még gondoskodhat, akkor élénk -, amikor  már nem,  ott az arca „Becsukódik”. Ő az, aki környezetében az egyetlenként fölfogja, s láttatja is , mekkora  itt a veszteség.  Ő is, ahogy más szereplők is, a közönségnek beszélnek sokszor, de amikor a  darab végén Békés Itala felénk néz, az a tekintet a vádé magáé.

 

Az egyedüli, aki a jelent érzékeli, a kor gyermeke Loparin, a kupec (Nagy Zsolt). Ha körülnézünk, jaj, de jaj mennyit látunk belőlük! Ő korunk sikerembere. Műveletlen és kapzsi.  Valóban, kultúrával és erkölccsel nem terhelten, könnyebb intézkedni. A könnyű szerzés meg olyan, mint az alkohol. Rá lehet szokni. Nem rossz ember ő, csak él a kínált lehetőségekkel.

 

Igen, bármennyire is nem akarunk tudomást venni róla, a XXI. század tettekre, hitvallásra s döntésekre kényszerítene.  De akarunk-e életben maradni? Hagyjuk- e szépen Európát? – mit nekünk Kappadókiában az ókeresztény bazilika, Firenzében a Santa Maria Novella, s  a Sagrada Familia Barcelonában! Egyáltalán! feledjük el  Beethovent és Mozartot! Több ezer évig építgettek itt eleink valamit – egy gyönyörű meggyeskertet, amit hagyunk, hagyunk ebek harmincadján. A kényelmünk fontosabb, mint bármi más, mint az az emberi érték, amiből valójában állnánk. Kivágjuk az  élelmet-oxigént-árnyat adó fákat, a árukból  Bora-Borán üdülünk.

 

Zsótér színháza - hiába dolgozik látszatra szelídebb eszközökkel – kegyetlen. Arcul csap, gondolkodásra, önvizsgálatra kényszerít.  Nem olyan időket élünk, hogy feledhetnénk a felelősséget unokáinkért, de akár a saját életünkért is!  Miért színház a színház – még létező meggyeskertünk egy darabja?  - hát ezért.

Józsa Ágnes