ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Molière úr után, helyett és valahol neki is

 

 

Mohácsi testvérek: A képzelt beteg

Örkény István Színház

 

Halálbiztos, hogy előbb vagy utóbb mindenkért eljön. Kevesen hívják önként, de vannak, akik beletörődéssel fogadják a látogatót, a legjellemzőbb azonban a rettegés és az – ő szemszögéből nézve minden bizonnyal – igen nevetséges menekülési kísérletek. A halál tényével egyszerűen nem tudunk szembe nézni – őszinte tisztelet a kivételnek –, holott az élet legfontosabb eseményéinek egyikéről van szó.

 

 

A Mohácsi-testvérek Molière-interpretációja sötét humorú színpadi tanulmány arról, hogy a halál jelenlétében miképpen alakítja át az ember személyiségét és kapcsolatait az életben maradás reménye. Molière jól tudta, milyen könnyen válik valaki nyűgös, önző hipochonderré, élete párja pedig akár szimpla halálsegéddé. Mohácsi János rendező és állandó írótársa, Mohácsi István a klasszikus vígjáték komorabb színeit erősítik fel, és a Molière-i helyzetekből kiindulva különféle jellemgyengeségek egész tárházát állítják elénk. A címszereplőt (Gálffi László) meglátogatja a Re Noire névre hallgató halál (Debreczeny Csaba), amely esemény után teljesen mindegy, Argan betegsége részben vagy egészben a képzelete műve-e. Hiszen most már jó oka van félni is, megijedni is, ha még az élők sorában szeretne maradni, és hát persze hogy szeretne. „Molière úr után, helyett és valahol neki is” – hangzik a cím alá írt, pontosan megfogalmazva az előadás egészére (és a Mohácsi-testvérek számos más munkájára) is jellemző gesztust, a hűtlenül hűséges közelítés írói-rendezői alkotómódszerét.

 

Ha egy rövid kitérő erejéig felidézzük a Mohácsi-testvérek munkásságát, azt látjuk, hogy darabjaik, előadásaik az anyagkezelés szempontjából – nyilván nagyfokú leegyszerűsítéssel, és semmiképpen sem merev határokkal – háromféle csoportot rajzolnak ki. Voltak és vannak olyanok, amelyek saját, önálló szövegkönyvből (esetleg dokumentumok, prózarészletek felhasználásával) készültek. Mások klasszikus, félklasszikus, olykor kortárs drámákat tolmácsolnak az eredeti művek kínálta tartalmi keretek között maradva. És van végül a munkáknak egy olyan vonulata, amelyet az jellemez, hogy az eredeti mű írója és az aktuális szövegváltozat készítői mintegy alkotótársakként jelennek meg: a dráma szövege meghatározó mértékben átformálódik, újabb szereplőkkel, szituációkkal, eseményekkel egészül ki. Az első módszert többek között a Nemzeti Színház-i Egyszer élünk…, vagy a kaposvári 56 06 őrölt lélek  / vert hadak és a Csak egy szög képviseli; a másodiknak említett csoportot a szombathelyi Szentivánéji álom, a pécsi (és kaposvári) Istenítélet (Salemi boszorkányok) és a nyíregyházi A mandátum példázhatja; míg a harmadik alkotói eljárást a mostani (és az előképül szolgáló pécsi) Képzelt beteg-en kívül a tavalyi, szintén az Örkényben bemutatott Liliomfi vagy a korábbi Nemzeti Színház-i Sárga liliom szemléltetheti. A példák csak kiragadottak, továbbá ezen a helyen nincsen mód részletezni, mi minden mutatkozik közösnek a különféle kiindulásokból megszülető Mohácsi-előadásokban.

 

 

Különösen érdekes feladat volna a jelen esetben az is, ha részletesen összevetnénk egymással az eredeti és a bemutatott előadás alapjául szolgáló irodalmi anyagot, hiszen mindig különleges szellemi kalandot ígér, amikor egy jól ismerhető drámaszöveg alapján új megoldásokkal operáló szövegkönyv keletkezik. Egy efféle összevetés azonban szintén szétfeszítené a recenzió kereteit. A messze legfontosabb amúgy is az aktuális színpadi hatás, amelynek mindenfajta filoszszemponttól függetlenül működnie kell. És az Örkény Színház Mohácsi János rendezte előadásában kiválóan működik. 

 

 

Már rögtön attól kezdve, hogy az előadás elején megérkezik a halál, egészen addig, amíg az utolsó jelenet (anti)deux-ex-machina óriáspillangója ki nem bontakozik a bábjából, és fel nem röppen a magasba. A halál Debreczeny Csaba megformálásában blazírt alak, némi iróniával és cinizmussal, tisztjének megfelelő küldetéstudattal. Magabiztossága viszont olykor  cserbenhagyja, és a listája alapján nem mindig ahhoz érkezik meg, aki éppen soron következne. Ezúttal nem is Argan állt a lista élén, hanem Molière – tisztázza nagy megkönnyebbüléssel a diszlexiagyanús baklövést Argan–Gálffi, színházfilozófiai összefüggésbe helyezve ezzel játszó és eljátszott személy viszonyát (hiszen ismeretes, hogy az író-színész épp ezt a szerepét játszva halt meg). Gálffi László Arganja nem válik elmélyültebbé, bölcsebbé az életre (halálra) szóló találkozás után, marad az az idegesítő, önző, életidegen despota, aki minden valószínűség szerint korábban is volt, a vonzódásait egyedül lekötni képes viváriumok és lepkegyűjtémények élő és halott pillangóinak társaságában.

 

 

A halál felbukkanása lakmuszpapírként működik az Argan paternalizmusa köré szervezett rendszerben. Előkerülnek az érdekek, és felszínre szivárog a bajban lévőtől, valamint az egész „problémától” való szabadulás vágya. Majdnem mindegy is, hogy meggyógyul-e vagy jobb létre szenderül – de a legtöbbjük számára mégis ez utóbbi volna a kedvezőbb megoldás. Erre mutat mindenek előtt Für Anikó Béline-jének az örökséggel kapcsolatos rideg, kitartó igyekezete, és nyilván ez használna leginkább az életenergiáktól a legkevésbé sem túlfeszített fiatalok, Mimolette (Trokán Nóra) és Cléante (Polgár Csaba) párkapcsolati önrendelkezésének, de akár a gunyoros kishúg (Bíró Kriszta) egészséges felnövekedésének is. Minden gyanú felett csak a Szandtner Anna játszotta Toinette áll, a józan, földközeli és igen kitartó, bár – jó okkal – elég kedvetlen szolgáló. Bár udvarlója révén ő is szinte már a családhoz tartozik, rálátását (és fádságát) segít megőrizni szerelmének (Znamenák István) az a családi hagyományban gyökerező szokása, hogy – akár jelenlétében is – roppant magabiztos megjegyzéseket engedjen meg magának az alacsonyabb származásúak rovására.

 

 

A díszes famíliával szemben egy másik, semmivel nem érdemdúsabb társaság áll: az egészségügyi sarlatánok négy fős hordája, úgy is mint a halál ötletes vámszedői (Vajda Milán, Gyabronka József, Epres Attila, Máthé Zsolt). Hangsúlyos jelenlétük a fanyar vígjáték meghatározó, önálló rétegévé avatja az egészségügyi vonulatot. Van közöttük, aki konzervatív módon a „piolcás” gyógymódban jeleskedik (Gyabronka József játssza), és van, aki a divatosabb irányzatokként eladható módszereket képviseli (Vajda Milán, vicces módon az előbbinek a papájaként). Van, aki majd szétfeszül az igyekezettől (Epres Attila), és van, aki ezzel pont ellentétben a lazaságával pozicionálja magát: puszta kézzel gyakorlottan turkál és selejtez a belső szervek között (Máthé Zsolt rekeszizompróbáló jelenete).

 

 

És mindeközben mintha mindvégig egy halottasházban lennénk: szinte minden egyöntetűen fekete, a lepkék üvegeit kiemelő fények pedig tovább fokozzák a tér egészének ravatalozói hangulatát (díszlet: Fodor Viola, jelmez: Remete Krisztina). A miliőt a legerősebben mégis a színen folyamatosan jelen lévő zenészek közreműködése határozza meg. A kinézetre is a halál követeiként megjelenített Kovács Márton, Rozs Tamás, Benkő Róbert nagyon izgalmas, erős zenei alapot dolgoznak ki, amely a halálközeliség hol sejtelmes, hol fenyegető érzéseit idézi, miközben a nagyon is földközeli mozzanatokat is körülfolyja és árnyalja, olykor jobban az előtérbe kerülve, máskor szinte alig észrevehetően.

 

 

Amikor az előadás tetőpontjának hideglelős jelenetében Re Noire ismét feltűnik a színen, a szereplők ellenhaláltáncba kezdenek: saját irhájuk mentése reményében egymást ajánlgatják nagy meggyőződéssel a halál figyelmébe. Az igazság keserves pillanatai ezek – valahol a tragikus és a komikus kényes egyensúlyú határvidékéről.

 

 

Nagyszerű az Örkény Színház előadása, s e tény értékéből mit sem von le, hogy előzménye, a néhány évvel ezelőtti pécsi ősbemutató egyenesen frenetikus volt, és nemcsak egyszeri színházi élményként, hanem újra megnézve is. (Ott egyébként szerencsésebbek voltak a tér adottságai: a nézők a játszók közvetlen közelében ültek, a tágas játéktérben pedig egy hatalmas akváriumrendszer is elfért, amely a viváriumoknál impozánsabb látványt nyújtott, és díszletelemként is többféleképpen funkcionált.) Ami mindkét helyen elsőrangú élménnyé avatta az előadást: a színészi játék. Pécsen ezen a téren meglepetések, régi-új felfedezések is születtek annak a felszabadító munkamódszernek is köszönhetően, amely  nagyban alapoz a színészek játékötleteire és verbális innovációira. Az, hogy az Örkény társulata milyen kivételesen erős, a legkevésbé sem szorul bizonyításra. A tavalyi év közösen kimunkált remek Liliomfi-ja azt is igazolta: az együttes kapásból meg tud szólalni Mohácsi János színpadi nyelvezetén is. Most készebben kapott szövegre, a Pécsett megszületett változatra alapoztak. Alkotói szabadságukat elsősorban a szereplők habitusának kidolgozása során érvényesíthették, másfajta értelmezésekkel, új színekkel gazdagítva figuráknak és helyzeteknek ezt az emlékezetes – és a leírt szavakkal csak töredékesen visszaadható – arzenálját.

 

Dömötör Adrienne