ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

A másik arca


Magyar Narancs, 2017.10.19 - Szerző Tompa Andrea

„Bár sápadtak vagyunk és kimerültek” – szólal meg az öltönyös, szemüveges király, akit egy pici aranykitűző különböztet meg öltönyös társaitól. És persze a hatalma. A mondat majdnem ismerős, de csak majdnem: pontosan úgy beszél, többes szám első személyben, mint a Hamlet zsarnoka, Claudius.

Ahhoz képest, hogy a darab két tucatszor került magyar színpadra az elmúlt kétszáz évben, még sosem volt hozzá emlékezetes szerencsém, s ez most valóban kitüntetett pillanat; van is ereje. És mellesleg ebből a két tucat alkalomból hússzor valamely nemzeti színházi színpadon játszották; ebből egy okos színháztörténész messzemenő következtetéseket tudna levonni. Úgy tűnik, mintha kizökkent volna az idő: a nemzeti színházi szerepeket, ha voltak, vannak ilyenek, ma már más színházak teljesítik. Az Örkény viszont folytatja nagy narratív vállalásait (a József és testvérei, a Stuart Mária az elődök); itt most kétszáz oldalnyi, két teljes drámából születik a három és fél óra.


A textus annyira veszélyesen kiváló, hogy akár behunyt szemmel is élvezhető. Nádasdy Ádám ez alkalomból készült fordítása a hősöket, jellemeket, viszonyokat, helyzeteket világítja meg nem pusztán íróként, hanem már-már dramaturgként, nagy nyelvi erővel. Mácsai Pál rendező és dramaturgja, Ari-Nagy Barbara tovább fokozzák ezt a tisztázást, megvilágítást: a bonyolult shakespeare-i hatalmi-udvari viszonyok közt sosem tévedünk el, tudjuk, hogy ki kicsoda, mit akar és milyen viszonyban áll másokkal. Sőt, a jelen világgal is.Henrik lemondatja, majd megöleti unokatestvérét, II. Richárdot, hatalomra kerülése után fejeket vág le. A nemkívánatos vezető legyőzéséről, eltávolításáról szól ez az este. Az ábrázolás érdekessége, hogy nem látunk semmiféle gonoszt, nincs eljátszatva egy zsarnok-diktátor, hanem csak a hatása: az, hogy mit gondolnak róla az őt körülvevők, egykori segítők, akik trónra emelték. Hiszen különösen ebben az új, öltönyös Henrik-világban, magyarán a mai politikában a mészárlás, elnyomás nem látható: a felület rendben lévőnek tűnik, a kezek már nem úgy véresek, hogy a zsarnokok személyesen öltek volna; ez egy Nagy Mechanizmus, ahogy Jan Kott Shakespeare-kutató fogalmaz. Az egész est valódi történetmesélés, nem átlátszó és nem alibi; mégis átsüt rajta korunk és világunk. Csuja Imre királya zárt, kemény, tárgyilagos. Apaként lesz igazán érdekes: fia, Henrik egy kocsmatöltelék, nem valami méltó utód. Az apa úgy látja: ez a fiú az ő legfőbb ellensége. Ez az apa-fiú viszony az előadás legizgalmasabb viszonya: hiszen a fiú egyszer csak „bizonyítani akar” a kemény apa előtt, és így lesz ő tékozlóból király. Sőt, legitim király. Nagy Zsolt ezt a széthulló, de kemény, már-már önveszélyes fiút zsigerből tudja remekül felmutatni. Egyébként a fiú is gyengéden szereti apját, meg is akar felelni neki. Az előadás utolsó pillanataiban inkább aggodalmat kelt: ez a megfelelni akaró fiú vajon milyen király lesz?

Mácsai finom és nem tolakodó rendezése mintha Brecht segítségével olvasná Shakespeare-t; Mácsai amúgy is szeret frontálisan rendezni, színészeit a közönséghez beszéltetni.
A szigorú, zárt Henrik királyt és Falstaff Jánost, a kövér, élveteg öregembert, aki a király fiával, a herceggel kocsmázik, ugyanaz a színész játssza. Áttűnései a szerepben eleinte nem nyilvánvalóak, falon kívül zajlanak, majd Falstaff egyre látványosabban húzza magára a királyi gúnyát. Mintha a Szecsuáni főhősének két arcát látnánk: a hatalmi viszonyok közt vergődő királyt – aki mindig is az idő foglya lesz, hiszen rajta keresztül folyik a történelem –, és ezt a derűs vénembert a nagyotmondásaival, pillanatnyi élvezeteivel és egyfajta időn kívüliségével. Falstaff pólóján sok kis királyi korona alkot kört, mint egy szerencsekerék; mintha királyok jönnének-mennének, ő viszont valahogy fölötte, de persze alatta is áll ennek az egésznek. Hajléktalanokat idéző szatyrával nagyon is jelen idejű figura. Csuja olyan szép Falstaff, nemcsak humort és öniróniát hoz, hanem valami belső szépséget, nyugalmat, bölcsességet. Kicsit aggódnék érte, ha egy ilyen ember a hatalom közelébe férkőzne, ahogy ő reméli, amikor kis barátja, Henrik trónra kerül. Ám az előadás szövetségek, ellenszövetségek bonyolult hálójából áll. A második részben, a yorki érsek szervezkedésekor kissé hosszadalmas a sztori, és erősebb poénpatronok kellenek. Jók a harci jelenetek, bár teljesen nem meri szabadjára engedni az indulatokat a lánccsörgetés; az egész színpadkép tiszta, kevés vizuális jellel él, a (brechti) feliratok jól orientálnak, a jelmezek kiválóan jeleznek (Benedek Mari munkája). Az Örkény előadásaiban védjeggyé vált zene épp hogy nem öncélú most: helyzetbe kerül, kocsmai zenélés része, atmoszférateremtő. És ebben a sűrű férfidrámában a nők is kapnak egy miniatűr lehetőséget.


Az előadás sok más szerepösszevonással él, csomó jó lehetőség ez a színészeknek – Polgár Csabának, Pogány Juditnak, Kaszás Gergőnek; muszáj is, mert a két dráma szereplőinek felsorolása négy oldalt tesz ki. Néhol nem tudnék bonyolultabb értelmezést találni, hogy miért, és olykor el is tévedek a drámában. Mégis, az est végére oly szépen összeáll a puzzle, és a sárga nadrágokból kiderül, hogy Henrik királynak négy fia volt.