ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Pethő Tibor-Magyar Nemzet

Mácsai Pál Örkény Színházban futó IV. Henrikje az előadással párhuzamosan futó belső színházunkat is működteti

Újság: Magyar Nemzet Dátum: 2017.11.16 - Szerző PETHŐ TIBOR

Apa és apa. Az egyik a hatalom technikusa; már csupán a politikai rutin diktálta kényszert követve is kénytelen manipulálni, mi több, kegyetlenkedni önmaga és családja túléléséért.

Pedig reménybeli királyként, egyben sikeres puccsistaként korábban feltehetően másként hitte: átveszi a koronát és a trónt, aztán megy minden, mint a karikacsapás, uralma pedig nemzedékeknek, évszázadoknak szolgál tapasztalásul. Hatalomra kerülve joggal érzi saját uralmának jelentéktelenségét. A IV. Henriket megjelenítő Csuja Imre mozdulataiból, hanghordozásából, mimikájából mindez pontosan kiolvasható. Látjuk azt is, megkeseredettségéből, kiégettségéből nem veszett ki a jórészt züllött kocsmatársaságban időző elsőszülött fia iránti (részben pragmatikus) ragaszkodás, szeretet. A király belsejében érdekes ellentmondást hordoz, amire Csuja játéka érzékletesen rávilágít: végeredményben mégiscsak nagyszabású személyisége formálisan legalábbis zárt világ, a hatalom szorongatott sakk játszmái felé visz, miközben (főként a második részben) a lét nagyobb dimenzióira nyit teret.
A másik apafigura, a kocsmatárs Falstaff , akit szintén Csuja Imre jelenít meg, az uralkodóval ellentétben látszólag a szabad életmód bajnoka, ám az út, amin halad – jól tudja ezt a vele a maga manipulatív-hatalmi játszmáját folytató trónörökös is (Nagy Zsolt) –, végállomása a pusztulás. Falstaff és az öreg Henrik egymás tagadásaként, ezért tehát elválaszthatatlanul ketten állnak az ifjú Henriket közrefogva a középpontban.


A cselekményt mozgató trónviszály (nem merészelném állítani természetesen, hogy lényegtelen tényező, ám) ebből a szempontból csupán másodlagos.
Mácsai Pál rendezésében jóval nagyobb teret nyer a pszichológia, amelynek csöndes közreműködésével a trónörökös figurájából kibomlik az új király alakja. Az ifjú Henrik átformálódásával párhuzamosan halványul el a két apakép. Az egyik a felmagasztosulás útján éri el a dicső véget, a másik súlyosbodó morális stiklik nyomán megsemmisül. (Jelzésként pedig Csuja egyre nyilvánvalóbb gesztusokkal, egyre simábban változik át egyik figurából a másikba.) Mindezek alapján logikus, hogy Mácsai (nem mellesleg komoly kockázatot vállalva) a IV. Henrik mindkét részét színre viszi. A grandiózus vállalkozás a korábbi hasonló előadások kétes eredményét látva (gondolhatunk itt például Thomas Mann József és testvéreinek bátor, ám sok szempontból kevésbé sikerült Örkény színházi bemutatójára) talán vakmerőségnek tűnhet. Ám a koncepció most beválik; nyomában szép és mély előadás született, amelynek egyik fontos alapköve a kitűnő színészi játék mellett Nádasdy Ádám új fordítása.


Csuja Imre alakítása a maga egyszerű természetességében (megkockáztatjuk) hibátlan. Ugyanezt mondhatjuk el Nagy Zsolt hosszú belső utat megjáró trónörököséről (ő az egyetlen, aki kizárólag egy szerepet játszik). Shakespeare-művek esetén megszokott, nem mellesleg beszédes, olykor filozófiai üzenetet hordozó szerepösszevonásokkal találkozhatunk: elegendő például a züllött Poins Edward és a főnemes Owen Glendower (Znamenák István), a fogadósné és a főbíró (Pogány Judit), a taktikázásával, halogató magatartásával tragikus eseményekhez hozzájáruló idősebb Henry Percy őrgróf és a kisstílű bűnöző, Lövő (Kaszás Gergő) jellembeli hasonlóságára utalni.


Van-e üzenete az előadásnak napjaink Magyarországához? Nyilvánvalóan igen. A hosszúságában és kivitelezésében is grandiózus, az országos szembenállás, az állandó, egyre nehezebben elviselhető harckészültség, az áldatlan belső küzdelmek képét rendre felvillantó IV. Henrik az Örkény évadnyitó, tehát különös hangsúlyt kapó bemutatója. A színen megalkuvók, gyávák, forrófejűek hadai közlekednek olykor groteszk szituációkat teremtve. Ez azonban a háttér. Mácsai Pál jó érzékkel nem von le direkt politikai következtetéseket például a darabbeli végzetes megosztottságból, hanem finom eleganciával utal mai viszonyainkra. A nézőben ez sokkal erősebb és mélyebben megszólaló reminiszcenciát eredményez; vagyis a rendező (fontos tényező, a minőségi munka jele) az előadással párhuzamosan futó belső színházunkat is működteti.