ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Friss, üde rémségek

2012. május 19.

 

Nagy ötlet Bagossy László rendezőtől, hogy Shakespeare A vihar című darabjának Örkény Színházban bemutatott előadásában Pogány Juditra osztotta Ariel, a légies szellem szerepét. Fiatal, ruganyos testű színésznők szoktak parádézni a szerepben, akár akrobatikus ügyességgel, hol itt, hol ott felbukkanva a színpadon, hamvas, vonzó szépséggel. Pogány egy hihetetlen méretű, óriási, könnyed anyagból készült klepetusban, jócskán a földfelszín felett, szinte beúszik a deszkákra. Libben-lebben a klepetus, mintha könnyed szellő fújná, színes paróka van Arielen, és hozzá édeskésen csicsergő Pogány hangja. Persze rögtön jókora nevetés lesz a nézőtéren. De aztán nincs végig ez így, bár az alakítás folyamatosan iróniába oltott.

Csak közben Pogány sokat tapasztaltságával, felnőttként is megőrzött, irigylésre méltó játékosságával, nagy szívével, soha ki nem fogyó humánumával, simán elhiteti, hogy ő kalandozik térben és időben, virgoncan szeli a levegőt, hol itt tűnik fel, hol ott, mintha csak mesélne, és mi a képzeletünkben szinte látjuk mindazt amiről beszél. És az sem baj, hogy közben leleplezik a trükköt, a klepetus alól Ö. I. feliratú pólót hordó, díszletmunkások kászálódnak elő, némiképp megviselt ábrázattal, és örülve, hogy végre némi levegőhöz jutnak. Az is kiderül, hogy egy tolható, fura tákolmányon furikázták Arielt, és majd még furikázzák is, azután, hogy leleplezték a "varázslatot."

Bagossy Levente díszlettervező, ugyanis nem tervezett csodás kék éggel, látványos bűbáj szigetet, ahol Prospero száműzetésben uralkodik. Közel sem először a színháztörténetben, inkább kinyitotta a kulisszákat, és megmutat mindent. Látjuk, hogy a vihar égszakadás-földindulás illúziójához fémlemezeket dübörögtetnek. A súgó, ahelyett, hogy takarásban lenne, betelepszik a színpad baloldalára, és megfigyelhetjük, hogy szegénynek jóformán nincs is dolga, pechjére a színészek tudják a szöveget, így egy jó beköpés marad számára, különben ott ül tettre készen, vagy éppen elmerengve. Az ügyelő a színpad jobboldalán szerencsésebb, ha nincs tennivalója, vagy valóban a színfalak mögött támad dolga, akkor egyszerűen kimegy.

De így is van varázslat. A díszletmunkások, a színészek, és két énekes, Murányi Márta, Szatmáry Judit megteremtik. Olykor éteri, máskor nagyon is kellemetlen hangokkal van teli a levegő. És vihar illúzióját keltő fémpaneleket is lehet olyan átszellemült odaadással rázni, hogy annak költészete van. A semmiből is nagyon csinálunk valamit buzgalma, ötletessége, lendülete viszi előre az előadást.

Közben ott a hatalmi harc, mely akár mindenkit pusztulással fenyeget. Nem tudható, hogy suttyomban ki kinek legyilkolására készül. A Csuja Imre által alakított Stephano és az Epres Attila által megformált Trinculo szokás szerint igen vicces páros, de félreállítottaknak, nem a helyükön lévőknek érzik magukat, ezért a mókák között ott villan a szemükben a gonoszság, ha nem lennének kétbalkezesek, bármikor ölnének, hogy följebb jussanak. A Király Dániel által játszott Calibantól viszont nincs félelemérzetem, pedig tőle aztán ki kellene ráznia a hidegnek. Ez, ha úgy tetszik, a gonoszságtól testben is némiképp elállatiasodott figura az ősbűn megtestesítője kellene, hogy legyen. Zsigerből is támadó, vérebhez hasonlatosan veszélyes lény. Király kicsit fortyog, méltatlankodik, de ez kevés. Bár az is lehet, hogy azt akarja mondani ezzel a szerepfelfogással, hogy már formátumos gonoszok sincsenek, pitiáner, kisszerű teremtmények teszik tönkre az életünket.

Debreczeny Csaba, mint a milánói trón elhappolója, Gyabronka József Nápoly királya, és Ficza István Sebastianként, mint feltörekvő hatalomvágyó sem tűnnek különösen lidérceseknek, formátumosaknak, nagyon próbálják leplezni a bűnre való mohó éhségüket. Üdítő színfolt köztük Gonzalo, öreg tanácsos, Darvas Ferenc, muzsikus, aki az Örkény Színházban a Kasimir és Karoline előadásában a zongora mellett kikiáltóként már szerepet is játszott, alakítja. Most pedig tulajdonképpen önnön tiszta naivitását, gyermeki jóakaratát hozva a színpadra, remekel, és erős kontrasztját adja mindannak az aljasságszövevénynek, aminek tanúi lehetünk. És persze naiv, ártatlan, rácsodálkozó Prospero lánya, Miranda, Törőcsik Franciska szép megformálásában, meg a szerelme Ferdinánd, akit Nagyhegyesi Zoltán olyanra "fest", mintha egy elmélázó, szimpatikus, nagylelkű könyvmoly lenne.

Gálffi László Prosperójának pedig nincs pálcája, amit eltörjön. Az a székláb, amivel vezényli az eseményeket, már elve letörött az ülőalkalmatosságról. Vaskos darab, nem olyan kecses, mint egy pálca, Prospero gyakran annyira megszorítja, hogy szinte belevezeti a dühét, ma már ilyen behemót alkalmatosságra van szükség ahhoz, hogy valaki megpróbálja helyretenni a világ ügyeit. Gálffi Prosperójában nincs semmi hókuszpókusz. A színész csaknem civilben van jelen, bölcs megbocsátó tekintettel. Mint aki tisztában van vele, hogy nagy rendet úgysem tud vágni, de megpróbálja, amit lehet, ideiglenesen, ha nem is békét, de békességet teremt, aztán a többibe meg belenyugszik, mert úgysem tehet mást, amit tudott elrendezett, ha úgy tetszik, "a többi néma csend."

Ignjatovic Krisztina jelmezei zömében, kicsit elrajzolva ugyan, de mai ruhákra hajaznak, ahogy Nádasdy Ádám fordításában sincs semmi veretesen patetikus, friss, mai, energiától duzzadó nyelv. Az előadás is energiadúsan üde, miközben rémesen komor dolgokról szól.

 

Bóta Gábor