ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Kláris - Tangó

2012. december 19. 

Kláris-Irodalmi folyóirat - Györgypál Katalin

TANGÓ

Örkény István Színház

 

Mrozek Tangóját már többször láthattuk Budapesten is. De minden előadás más, minden rendezés meg különösen más.

„Klasszikus” rendezést láthatunk most az Örkény Színházban. Bagossy László vitte színre Kerényi Grácia ismert fordításában, igaz, három felvonás helyett kettőben. (Dramaturg: Gáspár Ildikó.) Nyilvánvalóan rövidült a darab, de semmiképpen sem kárára. Ma már az abszurd dráma nem akkora újdonság, mint megszületésekor volt, talán általában is jobban értjük, anélkül, hogy az értékrend hiánya és a célvesztés negatív következményeit hosszasan magyarázni kellene: bőrünkön érezzük. Talán ez vezette a darabválasztást is, hiszen Sztomil (az apa) szerepét Mácsai Pál (igazgató) játssza kellően lezseren, tehát nagyon pontosan.

Artúr (Máthé Zsolt) lázadása végül is céltalan. Ezt a céltalanságot azonban nem kérdőjelezi meg apja sem, aki szintén lázadt annak idején, de hogy mi célból, az már „nem az ő dolguk”.

Artúr lázadása kétféle irányú lehet: vagy előre (de hová?), vagy vissza, a múlt értékeit szó szerint lehozva a padlásról. Naftalinban, és molyokkal – merthogy a fiú ez utóbbit választja. („Formalista vagy” – mondja az apja, amit végül Artúr kénytelen elismerni.)

Az előadás igen kifejezően mutatja meg ezt a zsákutcát. Miután két részben játsszák, mellbevágó az első és a második rész díszletváltozása: a teljes káoszból rendezett polgári szobabelső lesz (díszlet: Khell Zsolt). Érdekesebb, mozgalmasabb természetesen a művészi-rendetlen szoba WC-csészékkel, lehetetlen dolgokkal felfüggesztve, próbababával, 25 éve ott hányódó gyerekkocsival és 40 éve el nem tett lovaglónadrággal. A próbababa alkalmat ad Sztomilnak, hogy újabb performance-t hozzon létre a függöny mögött énekelve, majd kiverve a biztosítékot a lakásban… Mindez azonban a szülők lázadásának utórezgése, Artúrnak ez idegen. Ez nem az ő lázadása volt, ő kénytelen apjáék lázadása ellen lázadni. Létrehozza saját diktatúráját, amiben a szülők (Eleonóra, az anya – Für Anikó) készségesen segédkeznek, gondolva, majd csak kinövi ezt is. Az elején az apa még hajlandó kezébe venni a revolvert – hogy újra csak bebizonyosodjon: ma már nem létezik dráma, csak bohózat; együtt kártyáznak a hátsó szobában a feleségével és Edekkel, a szeretővel (Debreczeny Csaba), na meg Eugéniával, a nagymamával (Pogány Judit), a várt nagy tragédia helyett.

Für Anikó úgy van a színpadon, hogy szinte nincs is ott. Ezt elérni nem könnyű. Úgy tetszik, mintha nem lenne súlya, miközben mégis jelentős a hatása a családra, majdnem észrevétlenül. Alával ellentétben, aki viszonylag harsány, „csábító” – de ő sem tud igazán kibontakozni egy ilyen családban, és unja a filozófiát, akár Sztomil, akár Artúr szájából.

Magát a darabot hosszasan lehet elemezni, sokan megtették már. A pisztoly háromszori megjelenése itt annyiban tér el, hogy Edek, a „természettől" megáldott férfi, bár képes lenne leütni Artúrt, de ehelyett messziről – lelövi.

Erkölcs, törvény, hatalom – mihelyt vákuum keletkezik a hatalomban – akár családon belül is – azonnal betölti valaki, aki erre termett: aki erőszakos. Itt természetesen Edek.

Általában szövetséges kell a hatalomszerzéshez. Artúr számára ez Eugéniusz, a nagymama testvére, tehát Artúr nagybátyja, aki mindig is gyűlölte Sztomilékat. (Csuja Imre testesíti meg kifejezően.) Edeknek nincs nyílt szövetségese, de egyrészt Eleonóra azonnal „meghunyászkodik”, hátha így, Edek „uralma" alatt  jó lesz (miután Edek a szeretője, számára feltehetően), másrészt itt van újra Eugéniusz, aki még tangózni is hajlandó vele – végképp „groteszkül” „perdülve táncra”. Ami régen lázadás volt, ma már csak az árnyéka, sőt.

A halál témája ott ólálkodik körülöttük, azután már nyíltan jelenik meg Eugénia halálával – ők erről sem vesznek igazán tudomást. Nem tudnak vele mit kezdeni? Mint ahogy valamiképpen Artúr halála fölött is elsiklanak, zavaró tényezőként söprik be a pincébe (ládába) Artúr tetemét.

Az értékek felborultak. A családra szégyent hoz, hogy a fiú orvosira jár. Furcsállják, hogy templomi esküvőre készül Artúr Alával, az unokahúggal (Szandtner Anna), bár az anya mégiscsak elérzékenyül a kézfogón, a kényszerű nagymamai áldással. (Pogány Judit nagyszerű jelenete, ahogy be sem fejezve az „áldást” kirohan, ezzel egyben azt meg is kérdőjelezve.)

Máthé Zsolt szerepe nem könnyű. Téblábolnia is kell, (olykor értelmetlenül) szónokolnia is, miközben el kell hinnünk, hogy ő hisz – mindig éppen az újabb – eszmében, és végül is valamiképpen azt kell megmutatnia, mennyire célt téveszt, tragédiába torkollik minden, ha nincsenek rögzített értékek. Még lázadni is csak szilárd értékrend ellen lehet.

 Az előadást megfelelően támasztják alá a sok esetben különös jelmezek, naftalinostól. (Jelmez: Ignjatovic Kristina.)

 Aki még nem ismeri magát a darabot, biztosan jól szórakozik a rengeteg kihasznált humorforráson is. Mindenképpen nagyra értékelhető a pontos és kifejező rendezői és színészi munka.