ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Liliputi válság

Mintha bábszínházat adnának az Örkényben. A színpadnyílást eltakaró falon téglalap alakú kivágás a játéktér. A színészek nem férnek el benne teljes életnagyságban, még akkor sem, ha ülnek. Ha felállnak, vagy a fejüket vágja le a színpad felső széle, vagy deréktól lefelé nem látszódnak. A tömegjelenetekben az egész láthatárt betöltik a szereplők, mozdulni sem tudnak az egymáshoz préselődött – fejetlen vagy lábatlan – testek. A takarásba nyúló végtagokkal bíró törzsvendégek békésen söröznek. Időnkét egy tálca vonul át a színen, alatta-fölötte pincért sejthetünk; máskor gumibot előtt halad egy hátrakötve öszekulcsolt kéz: valakit letartóztattak.

 

A játszott darab a Kasimir és Karoline. Szerzőjének, Ödön von Horváthnak ma folyamatosan emelkedik az ázsiója. Ezt a művét tavaly Nyíregyházán is jelentős sikerrel tűzték műsorra, az előadást beválogatták a pécsi országos szemlébe. A Katona József Színház nemrég a Mesél a bécsi erdőt mutatta be. Mindkét színmű a múlt század harmincas éveinek elején keletkezett, akkor is játszódik, a cselekményt mindkét esetben a gazdasági világválság motiválja. A félig cseh, félig magyar, de magát hontalan európai polgárnak érző és üldözött Horváth – a nácizmus elől menekült Párizsba, ahol 1938-ban egy hirtelen jön viharban rázuhant fa oltotta ki az életét a Champs Elysées-n – a válságtényezők morális hatását írta le. A végtelenül tájékozatlan és ostoba kispolgárt, aki nem érti, mi történik körülötte a világban, csak sodródik tehetetlenül, és képtelen a kezébe venni a sorsát.

 

A Kasimir és Karoline címszereplői jegyesek – a fiút épp elbocsátották az állásából –, és a müncheni sörfesztivál szakítja el őket egymástól, a szó valódi és képletes értelmében. Helyzetük megkeseríti a kapcsolatukat, hirtelen felindulásból vegyülnek el külön-külön a tömegben, hogy aztán buta kis kalandok után soha többé ne találják meg a visszautat. A tömeg mint sodró massza működik az eredeti darabban – Bagossy László „bábszínházi” rendezése épp ezt a közeget redukálta, amivel különleges hatást ért el. Mint egy mutatványos bódéban – maga a kifejezés Brechtet idézi –, csak a lényeget szűri ki. A hullámvasútból csak a zakatolást és a sikongatást (a szereplők a hang irányába forgatják a fejüket), az ujjongó sokaságból csak a földobált kalapokat (karok nélkül). A szűk élettér látható „a nagy egészből”. Horváth maga is mozaikosan szerkeszt, mintegy hatvan jelenetből, az előadás pedig még jobban elaprózza az epizódokat, amikor lerövidíti, kimerevíti őket, és rájuk engedi a mutatványos színpad kis bársonyfüggönyét. Az előtérben zongorista – Darvas Ferenc – ül, aláfest és fölkonferál, mint a régi idők mozijában. Mértéktartó, finom és elegáns stílusjáték, ritkaság az ilyesmi a mai színházban. Csak egyszer bomlik fel a rend, amikor Juanita, a szőrrel borított majomnő – egyike a mutatványos bódéban mutogatott szerencsétlen kripliknek – egy decens kuplé eléneklése után átmászik a rivaldán, és szétdúlja a zongorista kottáit. De ez is inkább bánatosan szomorú, mint vad, nem utolsósorban Hámori Gabriella remek alakításának köszönhetően.

 

Polgár Csaba és Szandtner Anna, a két címszereplő a mozgáslehetőségtől megfosztva, tartásával, tekintetével, jelenlétével vált ki erős hatást, mintegy új dimenziót nyitva az egykor devalvált „lefúrt lábú színészetnek”. Széles László egy pitiáner vagány, Csuja Imre, Mácsai Pál és Máthé Zsolt fontokodó epizodisták szerepében pontosan érzékelteti a horizont határait. „Milyen sokra is vittük mi, emberek”, mondják a mutatványos bódé lakói, miközben az égen hangtalanul és elegánsan úszó Zeppelin léghajót, a kor jelképét követik tekintetükkel. A Zeppelin nem látható, kiesik a látótérből. Túl van a horizontjukon.

 

Élet és irodalom, Koltai Tamás