ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Kellemetes

 


 

Azzal semmit sem mondunk, hogy az 1964-ben írt Tangó aktuális, részint mert a jó darabok csaknem mindig aktuálisak, részint mert a Mrożeké már keletkezése pillanatában is nélkülözte a napi (havi, évi) aktualitást, közvetlenül nem volt és nincs köze társadalmi-politikai folyamatokhoz, pláne divatokhoz vagy a színházi publicisztikához. Köze a színháztörténethez, a polgári drámaformához, a lengyel mitológiákhoz, a morálfilozófiához és a kelet-európai abszurdhoz van. Hamleti hőse, Artúr a kizökkent időt akarja helyreállítani, amelyben a rend és a forma érvényesül az „akármilyenség” és a „mindenmindegység” helyett, s amelyben a következmények nélküli szabados rendetlenségek káoszát fölváltja az értelmes tartalom. Ehhez a projekthez keres eszmét és társakat. De nem talál. Szülei nemzedéke belesüppedt a lázadó nonkonformizmusba és a slampos avantgárdba, a kezdetben szövetségesnek látszó idős Eugéniusz bácsiról pedig kiderül, hogy skrupulusok nélkül bárkit kiszolgál: átáll a „kétes egzisztenciából” (alias primitív bunkóból) terrorlegénnyé fejlődő Edekhez, aki letaglózza az ifjú moralista doktrinert, átveszi a hatalmat, és diadalmasan, kart karba öltve eltangózza a La Cumparsitát a készséges öreggel.

 

Ha mégis erőltetjük a szellemi időszerűséget, ahhoz a napjainkban aktuális dilemmához jutunk, hogy miképpen lehet újra normális rendet, formát és tartalmat teremteni, anélkül, hogy visszatérnénk a régiekhez, amelyek helyreállítása lehetetlen és nem kívánatos. A Tangó erre nem ad választ, nem is adhat, mert nem ez a dolga, de a kérdéseket fölteheti, és megmutathatja, mi történik, ha mi magunk, mint nézők és részvevők nem találjuk meg a válaszokat. Persze csak ha egy mai előadás szólásra tudja bírni a darabot.

 

Az Örkény Színházban van néhány kiszólás. Az esküvő mint lengyel drámamitológiai eszme nem hat, ezt csak a Wyspiańskit, Gombrowiczot, Różeviczet ismerő nézők értik. Ha az eszmekeresésben sport helyett labdarúgást, a római jog helyett alkotmányjogot mondanak, és ráerősítenek az eredeti „egy törvény lesz, és egy akol” mondatra, vagy arra, hogy „lehet véleményed, ha megegyezik a miénkkel” – ez az ismerőssége folytán hat (a premierközönségre mindenképpen), de csak felszíni allúzió. Arra utaló jelet viszont, hogy Bagossy Lászlót Mrożek mélyebben érintené, nem találok. Rendezése egy ideig szórakoztató és kellemes, a Tangó viszont kellemetlen színmű, mindenesetre annál gondolatébresztőbb, mint amit az Örkényben látni. Talán szó szerint vette a kísérleti performanszokat készítő Sztomil darabbeli kijelentését, miszerint ma már nem képzelhető el csak bohózat, és maga is azt rendezett. Az előadásban meggondolatlan mondatokat mondanak megformálatlan karakterek, ami akkor is baj, ha a szerző inkább ideológiát sűrített alakjaiba, mint lélektant – de semmiképp sem kliséket hozott létre. Az a könnyed, „figurateremtő” színészet, amely elsiklik a mögöttes felett, jól áll a mi színészeinknek, de nem áll jól Mrożeknek.

 

Már a külcsín is kérdéses, mert Khell Zsolt kétrészes díszlete – az első rész kaotikusan installált hulladék-performansza és a második tüchtig polgári szalonja – nem az átfejlődést akarja mutatni, hanem a darabot önállóan elmesélni, akárcsak Ignjatovic Krisztina ruhái, amelyek kezdeti slampossága, illetve a változás utáni kényszeres műdzsentris és műnépies nosztalgiája kirakatbábukra van szabva, nem a viselésükhöz ideológiákat passzító, magukat kényelmesen vagy kényelmetlenül érző emberekre. Nem is érzik úgy a szereplők, hogy a többé-kevésbé eltalált alapfigurán túl valamiféle arculatot kellene formálniuk vagy jelentést tulajdonítaniuk a karaktereknek, legkevésbé Máthé Zsolt, aki vaskalapos Artúrként eminensen pattog, dühöng, hőzöng és pukkancskodik ugyan, de e mögött nem jelenik meg személyiség, sem a színén mint jobb sorsra érdemes, dogmatikus világjobbító vagy muszáj-Herkules, sem a fonákján mint ezek paródiája. Az utóbbi felfogást leginkább Mácsai Pál képviseli, akinek varkocsba font hajú, gombolatlan Sztomilja az öregedve lázadó performer, a nonkonform dilettáns kísérletező élénk karikatúrája. Feleségét, Eleonórát Für Anikó az elhanyagolt nőiesség fád beletörődésével játssza. Szandtner Anna a fiatal lány, Ala használatba veendő szexusát álmatagon hordozza. A nyüzsi nagymamát, aki fészkelődik, édesen-csípősen-cserfesen hangicsál, és amikor eljön az ideje, fölfekszik meghalni az esküvői ravatalra – a menyegzői tor is lengyel toposz –, Pogány Juditnak nem okoz gondot előállítani realista eszköztárából. Csuja Imre joviális is, barátságos is, bár nem éppen gátlástalanul szolgálatkész Eugéniusz bácsi. Átállása Edekhez mintha hirtelen ötlet volna, mert Debreczeny Csaba Edekje inkább bamba házibarát, mint szunnyadó briganti, lakájvolta inkább angolos, mint kelet-európai, és hatalomátvétele sem igazán fenyegető, még ha likvidálja is a likvidálandókat. Tangójuk – az Elvtelenség és az Erőszak pávatánca – mulatságosan simulékony. Összeszokottan és magától értetődően járják. Szinte jó nézni. Ez az, amit mi, nézők csinálunk. Nézzük, és nemcsak a színházban. Ennyiben mégiscsak reflektál ránk az előadás.

 

Élet és Irodalom, Koltai Tamás