ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Nincs sziget

 

Mintha nem venné komolyan A vihart Bagossy László az Örkényben. Prospero felnőtté avató beszédet intéz Mirandához, a lányához, és közben saját kezűleg fújatja ki vele az orrát. „Van még benne”, bíztatja, és tartja a zsebkendőt. Az orrfújás a gyengéje, mert a zabolátlan ösztönlény Calibannak is zsepit ad. Azt gondolnánk, hogy régóta készül a felvilágosító beszédre, hiszen egy tucat éve él száműzöttként a szigeten, nyilván alig várja, hogy Miranda kellően érett legyen fölfogni a velük történteket, de Gálffi László szinte rögtönözve beszél, kis szövegbetoldással helyreigazítja magát, és elölről kezdi az egészet. Ami a csitri életre nevelését illeti, azt se egészen így gondolnánk. Ügyel a helyes nyelvhasználatára, kijavítja, hogy nem „nyüg”, hanem „nyűg” (ha már a gyerek ilyen választékos szavakat használ), de amúgy elkényezteti, mert amikor a lány megkérdezi tőle, minek tartja Calibant a szolgálatában, s ő azzal a kérdéssel válaszol, hogy különben ki takarítana, talán csak nem Miranda, meg sem lepődik a feleleten: „Hát én nem, az biztos.”

 

Bagossytól általában távol áll az összeráncolt homlok, a vájkáló lelkizés, a létproblémákat gondterhelten taglaló katartikus dráma, ellenben mindig van benne valami tréfálkozó csúfondárosság, játékos könnyedség, a legsúlyosabb kérdéseket is távolságtartással kezelő kedély. A vihart sem a Shakespeare-életmű elégikus lezárásának, a világból való kiábrándulás visszavonhatatlanságának élményéből tekinti át. De ez nem jelenti azt, hogy bagatellizálja.

 

A színpad az egész világ, a színészek, a műszakiak és a szcenikai eszközök teremtik meg három órára a speciális valóságot, ami közhely, de a rendező nem divatosan, nem önmagáért használja. Járnak-kelnek az előadásban a díszítők, beállnak szereplőnek, hajótörött matróznak, Ariel leple alá susogó-huhogó-fodrozódó szellemlényeknek (ha megunják, kijönnek alóla, és sztrájkolnak), bent ül a súgó (nem tudni, beépítve súg-e vagy igaziból), és minden kelléket a színházi gépezet állít elő. Óriás ventilátor kelt vihart, vaslemez dörög, trégerek lengenek árbocrudakként. Komoly munkába van állítva a kettős forgó és a zsinórpad. Prospero palástja méretes színházi függöny, maga után vonszolja vagy leteríti. Mirandán abroncsszoknya jelzés, amilyet a próbán viselnek. (Ignjatovic Krisztina telitalálatai.) A tengerből kimenekült királyoknak színes papírkoronájuk van, mint a mesében. Az odavarázsolt kápráztató öltözetek fölülről mint holmi színházi kelléktárból hullnak alá, a bohócszereplők rá is vetik magukat az „angol turkálóra”. Ariel mint hárpia vászonra festett, hanggal és lebegtetéssel manipulált illusztrációként jelenik meg, de különböző alakokat is tud ölteni, hol csak egy fej a lepel fölött, hol zongorista, hol nem más, mint beszélő kendőcske.

 

Mese ez, persze, de nem a messze történelmi és földrajzi távlatokból, és még csak nem is a közismert hatalmi mechanizmusról, amely szerint a gonosz uralkodó elűzi trónjáról a jó uralkodót, aki a szigeten töltött évek és a természettől nyert varázshatalma révén bosszút áll ellenségein – noha végső soron megbocsát nekik –, és visszatér jogos birtokába. Ha maga a színházi teremtés a „teremtés”, nincs más metafora, mint a színház, akkor tényleg „színház az egész világ”, nincs Milánó, nincs királyság, nincs bitorlás, tenger, hajótörés – és sziget sincs. Nincs hová menekülni a magunk teremtette világból. Csak magunk elől menekülhetünk. A száműzetés belső száműzetés, és ha visszatérünk, csak önmagunkhoz térhetünk vissza.

 

Gálffi László Prosperója a rendező. A rendezés színházi mágia, virtualitás, a világ pedig semmi, olyan, amilyennek mi teremtjük. A virtuális valóság a valóságos valóságot képezi le, azzal a különbséggel, hogy aki megteremti, irányítani is tudja. Gálffi kicsit nyegle, kicsit flegma, kicsit fáradt, kicsit keserű, kicsit szarkasztikus, kicsit cinikus Prosperója kedvére játszik az ismert valóság hasonlatosságára teremtett virtuális világgal, mozgatja a bábokat, kézfelemeléssel taszajtja, buktatja, bénítja, vagy altatja őket, de nem mindig varázsol, Calibant például jól megvereti a személyzettel. A világ tökéletlen, mint egy háromlábú szék, amit először látunk meg az előadásban, ott áll az üres színpadon, és később mindenki leesik róla, aki ráül. „Minden Egész eltörött”, gondolhatjuk Prospero nevében, aki varázspálca helyett végig a hiányzó széklábat tartja a kezében.  Mintha azt demonstrálná, hogyan működik a világegész ilyen csonkán, sután, billegve.

 

Legutóbb Salamon János mutatott rá egy remek írásban, hogy a Vihar „szigetén” összetalálkozó szereplők, „ez a szép kis kompánia az emberiség maga. Mert minden alaptípus jelen van”. Az Örkény előadásában jól megfigyelhetők. A hatalmi rendszer fenntartásának prototípusa Antonio és Sebastian: Debreczeny Csaba és Ficza István a biztos fedezékben gátlástalan, szürke hivatalnokok. Gyabronka József mint Alonso a hisztis uralkodó, a nagy melodrámai amplitudók hol kétségbeesett, hol olvadékony embere. Csuja Imre Stephanója a zsigeri birtoklásvágy népi ösztönét képviseli, amire Epres Attila vulgárisan pökhendi konyhafilozófiával rákontráz. (Az ő, Nádasdy Ádám fordította, önmagában is virtuózan mai szövegüket fejlesztette legtovább a Gáspár Ildikó dramaturgi eljárásával kényelmesen karcsúsított előadás.) Az ellenpont az angyalian naiv, tökéletes társadalmat, „üdlakot” (Vörösmarty) vizionáló Gonzalo, akit – a produkció bravúrja – a vérbeli civil Darvas Ferenc úgy játszik, mint valami földön kívülit.

 

Caliban, az igazi, vérbő ösztönlény – Király Dániel – némileg kitaníttatva is csak arra a gazdára épít, aki előtt a leghasznosabbnak véli meghódolni. A tinédzser gyerekek egymásba feledkeznek, Törőcsik Franciska takarítást nem vállaló Mirandája észre sem veszi, hogy Nagyhegyesi Zoltán bölcsészforma Ferdinándja helyett cipeli a kasírozott élőfát. (A mobil díszletvilág Bagossy Levente ügyes színpadi installációja.) Pogány Judit mint Ariel légi tündér és bölcs manó, egy sokat tapasztalt, kissé már fásultan szolgálatteljesítő karakterbe gyúrva, aki rezignáltan tűri, hogy mindenféle segédszemélyzet és gépezet segítségével csodalényt csináljanak belőle, majd amikor lejár a mandátuma, átváltozik hétköznapi nénikévé, nyers modorban kéri az ügyelőtől a szatyrát, és kibattyog a színpadról, alighanem a legközelebbi közértbe.

 

Prospero húzza-halasztja színháza befejezését – Gálffi pajkos pótcselekvések sorozatában élvezkedik bravúrosan –, még Purcell-operát is rendez a fiataloknak, amolyan színházat a színházban, sőt föllép benne (a főszereplő kitűnő szopránok, Murányi Márta és Szathmáry Judit mellett), a forgóra hangulatos gyertyafénykeringőt varázsol, és így tovább, aztán dühösen figyelmezteti magát, hogy még nem intézett el mindent. De mit is? Hát ez az. Mi a Prospero-színház célja? Mi a „megoldás”? Van egyáltalán? Mi a teendő, ha nem lehet visszamenni se „Milánóba”, se a könyvtárba, se sehová, legföljebb elmenni lehet a virtuális világból? Gálffi Prosperója ekkor visszailleszti a helyére a kitört széklábat („így lesz az is, mi csonka még: egész”, mondják egy másik Shakespeare-ben), ráül a székre, és megosztja velünk a dilemmát. Tárgyilagosan, szinte szárazon. Aztán kimegy. Mi még maradhatunk egy darabig, „téren és időn kívüli turisták – ahogy Salamon János mondja –, akik a világ helyett a világról szóló előadást választják. Egy színielőadást”.