ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Pillangóéletűek

 

Pillangóéletűek – A képzelt beteg az Örkényben

 

Pál Zsófia   |   2014.01.22., 19:27   |   Kulton.hu

 

 

A pillangó-motívum Molière egyik leghíresebb művének, A képzelt betegnek igen fontos és kiemelkedő jelképe az Örkény István Színház Mohácsi-változatában. Ránk utalták, hogy mit lássunk meg ebben a szimbólumban: az élet rövidségét, az újjá –és megszületés csodáját, a könnyedséget vagy csipetnyi bájt. Esetleg mindegyiket egyszerre – merthogy itt, azt is lehet. Talán éppen a múlandóságot akarná kiemelni – hiszen minden elmúlik, előbb vagy utóbb, de eljön a kérlelhetetlen, mindenekfölött álló Halál, és kivétel nélkül mindenkit kézen fog majd kivezet az árnyékvilágból.

 

Pillangóéletűek vagyunk mind – így Argan is, akihez megérkezik a Halál. Tévedésből azonban korábban jött el érte, miközben Molière-t kellett volna meglátogatnia, így távozik, azzal az ígérettel, hogy hamarosan eljön majd. Argan, a képzelt betegünk ezek után rettegve várja a Halál érkezésének percét, az idő előrehaladtával azonban már követeli magának a megváltást. Különböző betegségeket diagnosztizál önmagán, majd válogatás nélkül, többnyire ismeretlen gyógyszerekkel kezdi el saját kezelését. Hűséges családja tanúja a folyamatnak, eleinte aggódva, később inkább vágyakozva figyelik Argan állapotának változását. A családon belüli konfliktusok, szerelmek és intrikák nem könnyítik meg a férfi helyzetét, aki egyre inkább előnyös színben kezdi el meglátni a Halállal való találkozás kimenetelét…

 

Mohácsi János képzelt betege már 2008-ban bemutatásra került a Pécsi Nemzeti Színházban, most azonban a Mohácsi-változat az Örkény Színházban, örkényes társulattal is megrendezésre került. Mohácsi darabja fókuszpontba helyezi életünk egyik nagy talányát, a létkérdést, és mesterien ötvözi olyan komikus elemekkel, amelyekkel ez a téma jobban fogyaszthatóvá válik. Mint egy az igazi magyar fekete komédiákból, ez is megállja a helyét a nevettetés terén, miközben jól álcázza, hogy valójában olyan komoly témák körül forog a szinopszis, mint élet-halál kérdése, szerelem, betegség, hit vagy csalfaság. Utólag belegondolva ez bizony meglehetősen groteszkké varázsolja a fennálló helyzetet.

 

A családi egység komikus oldalát ezzel egy időben remekül mutatja be a társulat, még akkor is, ha külön-külön nem lennének ennyire erősek. Így viszont valóban egységben az erő, a családtagok egymásra való reflektálása teszi őket szerethetővé. Emlékezetes momentumok, visszatérő mondatok teszik őket igazán egyedivé, mint például a Halál kézenállása, vagy Mimolette és Cléante énekórája. Ez a színészek munkájában is meglátszódik. Gálffi László Arganje saját képzeletének rabja, betegsége hamarosan burokként óvja meg a családi ármánytól, és ezt ő – tudatosan vagy sem – de védi. Gálffit éppen saját karakterének effajta magánya emeli ki. Feleségét, a hozományvadász Béline-t Für Anikó alakítja, aki karakterének lendületét és nőiességét kiemelve brillírozik a színpadon, és igyekszik minél előbb szert tenni „haldokló” férje aláírására a végrendelethez. Debreczeny Csaba nagyszerűen testesíti meg Re Noir, azaz a Halál szerepét: magabiztos, és fontos munkát végez – még az sem állítja meg, mikor rossz sorrendben ragadná kézen az embereket.

 

A színpadkép a három felvonás alatt nem változik. Ez az egyhangúság többnyire a jelenetek lassulásánál kiváltképp meglátszódik, mikor egy-egy megülő dialógus nem képes fenntartani a figyelmünket. A darab sajnos önmagában olyan hosszú, hogy a lendületet nem sikerül 3 órán keresztül megtartani; a komikus hangulat és a színészek nagyszerűsége ellenére sem. Bár maga az alapkoncepció, és a kezdés-zárás szép keretet ad a képzelt beteg történetének, a történet másfél, esetleg két órában elmesélve talán nagyobb eséllyel tartott volna igényt a nézők folyamatos koncentrációjára – bár a történet és kevésbé fontos információkkal bíró jelenetek mégis a rendezés kerekségének részét képezték.

 

Az előadás könnyedsége ellenére folyamatos feszültségérzetet tart fönn a zenekar, a monoton zeneszó. Biztos, és stagnáló pontja a darabnak Kovács Márton, Rozs Tamás és Benkő Róbert zenei aláfestése, amely fontos pontot jelöl meg, mikor elhallgat a vonós zenéje. A fények ugyancsak erőteljesen jelölik az előadás elejét és legvégét: a vakító fehérségtől a teljes vaksötétig, mikor pár percig csak a hallásunkra vagyunk utalva.

 

A történet végül mégiscsak kezeskedik önmagáért – az élet-halál kérdése mindig is fontos szerepet kapott a világ nagy színpadain, és Molière műve fontos oldalát világítja meg a témának. Valójában senki sem tudja, mikor érkezik el a vég, csak egy a biztos: valamikor biztosan búcsút kell intenünk ennek a világnak, és ettől sem a féltő szerelmes önfeláldozása, többféle gyógyszer, kiváltképp tagadás nem menthet meg. Éppen ezért érdemes élni, újraértékelni a kapcsolatokat vagy netán bábjainkból kiszabadulva pillangóként újraszületni, mielőtt Re Noir kopogtatna az ajtónkon.