ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

SPECIFIKUS HALÁL

 

 

Élet és Irodalom, LVIII. évfolyam, 2. szám, 2014. január 10., Koltai Tamás

 

 

Ha minden élet egyedi, minden halál is az, szeretné hinni a halandó. Petri György fikázza le halálközelben (Érni jó volna véget) az „eigenes Tod”, a saját halál gondolatát, „csak tudnám, mi a lófasz lehet / saját (specifikus?) a halálomban?”, kérdi méltatlankodva.

 

A Mohácsi testvérek egyszer már (Pécsett) kipróbált Molière-átiratában, A képzelt betegben Argannak annyi kijut a specifikumból, hogy a Halál személyesen invitálja elvitelre, de mint kiderül, tévedésből, mivel a Re Noir nevet viselő kaszás diszlexiás, valójában más a soros a listája élén. Molière Arganja hipochonder, Mohácsiékénak viszont azért van betegségtudata, sarlatán orvosokkal is ezért veszi körül magát – egyiküket beházasítaná a családjába –, hogy legyen őt miből kigyógyítaniuk. Argan csak nem akar meghalni, pedig a család már erre készül, részint az örökség miatt, részint a szabad párválasztás reményében.

 

A morbid komédia központi témája a halálfélelem, arról akar szólni, hogy a halál mindig készen (és nem „kézen”, ahogy örökösen félreértik) áll. Mármint elvinni bennünket. Mohácsiék szokásukhoz híven kicsipkézik a főtémát, egyrészt szójátékszövegekkel, másrészt melléktémákkal. A feleség, Béline végrendeletet kicsikaró kíméletlenségével, az elnyomott lányok, Mimolette és Rouelle nőiségzavaraival, az öcs, Béralde és a szolgáló Toinette viszonyával (benne a mésalliance-problémával, mivel valaha Béline is szobalány volt), s persze az obligát orvoskarikatúrákkal. Mindez működik is, de elszívja a levegőt az alaptémától, Argan önelszámolásától a (képzelt) véghelyzetben.

 

Ami nem Gálffi László hibája. Ő elvan a vitrinbe zárt lepkéivel – Fodor Viola díszlete –, kvázi a báblét és a lepkelét metaforájába menekülve a saját életéből, de nincs alkalma megélni a halálát, mert szerepe szerint nincsenek önálló, ha tetszik, specifikus felismerései önmaga létezéséről. Így a többiek ellopják tőle a show-t. Für Anikó pikírt, szenvtelen Béline-je, Trokán Nóra bávatag Mimolette-je, Bíró Kriszta maliciózus Rouelle-je, Znamenák István relatív erkölcsű Béralde-ja, Szandtner Anna melankolikus Toinette-je s még Polgár Csaba semmilyen Cléante-ja is. Főleg persze a sarlatán orvosok, Vajda Milán és Gyabronka József abszurd módon, fordítva kiosztott apa–fiú kettőse, Epres Attila fontoskodója és Máthé Zsolt, aki a „pszi-sebészet” paródiájaként az operált beteg hasába markolva kizsigereli annak belsőségeit, egy végtelen vérfonál eltávolítását is beleértve.

 

Debreczeny Csaba mint Re Noir, a Halál a szórakoztató közeg szórakozott hívatlan vendége. Küldetése determinált, mégis bizonytalan a dolgában, rábeszélhető az elhalálozandók cseréjére. Ez alkalmat ad a jelenlevőknek, hogy egymást ajánlják maguk helyett – a párjáért kiálló Béralde és Toinette kivételével –, ami Mohácsi János rendezésének csúcspontja. De ezután következik egy légből kapott motívum az elrabolt jókora királyi lepkebábról, amelyről kiderül, hogy végig a színpadon látható – túl nagy helyet foglalva el az amúgy is szűk játékterű, sötét lepkemúzeumban –, és láttunkra meg is születik belőle a kecses lepkebalerina. Ez az újabb szimbólum, megtoldva a rablást megtorló királyi kommandó fenyegetésével, amely majd úgyis elvisz mindenkit (a Halál helyett), tovább gyöngíti az alapkonfliktust, és segít elkönnyelműsködni az egyébként kellemes estét.

 

 

Itt ugyanis eredetileg az a kérdés lett feltéve, hogyan kokettál velünk a halál. Vagy mi vele. Kiegészítve azzal a kódolt gondolattal, hogy mit meg nem tennénk az elkerüléséért, akár „szeretteink” rovására is. Mohácsiék szokásos hideglelős vesézése, épp ebben a kézenfekvő témában, elment a saját lehetőségei mellett.