A játszmák vége

Molnár Zsófia
A játszmák vége
Élet és Irodalom, 2022.10.21. 

Vannak, akik gond nélkül magukévá teszik a három szoba, három gyerek, négy kerék kikiáltott ideálját, és belesimulnak a polgári jólétbe. Százharminc évvel ezelőtt a mennyiség talán nem pont ugyanez volt: szoba, gyerek, (mókus)kerék, ennyi is kifejezi azt, amibe egy öntudatos, a saját útját járni akaró Ibsen-hős, legyen az férfi vagy nő, képtelen hosszú távon elégségesként beletörődni, bármennyire – mert szép, sikeres, vonzó, látszólag mindent meg is kapott és kaphat – közcsodálat és közirigység tárgya. Csakhogy a boldogság ennél sokkal szubjektívebb és törékenyebb képlet. A kérdés az, ki milyen kompromisszumokat hajlandó meghozni annak viszonylagos állapotáért (nevezzük ezt megbékélésnek vagy belenyugvásnak). Mi az a határ, amit az ember még el tud viselni, vagy amit már nem? „Azt sem tudom, miért kéne boldognak lennem”, mondja Hedda Gabler.
Ibsennél ott a dráma, amikor a hétköznapokba bekerül egy homokszem, feltűnik valaki a múltból, aki az eleve zavaros állóvizet felkavarja. Aki kérdéseket tesz fel. Rákérdez egy, a múltban könnyelműen és/vagy felelőtlenül tett ígéretre. Az őszülő halántékú Halvard Solnesst az ifjú, már épphogy nem gyerek Hilde Wangel kéri számon, de tulajdonképpen nem ez a baj. Hedda Gabler egy elszalasztott eséllyel szembesül, amit a kegyeire pályázó Brack bíró kihasznál a zsarolására. De ott sem ez az igazi baj. Ezt a két embert valami rágja belülről. Solness a saját lelkiismeretével küzd („Selejtes a lelkiismereted, mester, túlságosan törékeny, nem ellenálló”, vágja is a fejéhez Hilde), szinte bele is bolondul a tehetetlenségbe – őrült, hülye, félhülye, ilyen jelzőkkel illeti önmagát; Heddára a környezete pakol számára teljesíthetetlen, mert unalmas létfeladatokat, amelyektől szabadulni akar („Én nem vagyok alkalmas semmire, ami elvárásokat támaszt velem szemben”, mondja). Solnessnél megvan a három szoba, de gyerek már nincs bennük, és nem is lesz; Hedda kapott egy házat, de esze ágában sincs benépesíteni.
A két, szinte egyidejű, fővárosi Ibsen-premier egyikében egy férfi / három nő a felállás, a másikban egy nő / három férfi. A háromszög még működőképes lenne, sőt stabil, de ennyi aspiráns már sok mindenkinek; egyet valahogy el kell engedni, vagy békében, mert jött helyette más, vagy durván, uralhatatlan, szenvedélyes bosszúvággyal. Gáspár Ildikó Solness- és Székely Kriszta Hedda Gabler-rendezésének mások a tétjei és a hangsúlyai, mégis sok a közös bennük. Kezdve onnan, hogy mindkét rendező minden szereplőt szinte végig színen tart: az Örkény Stúdióban azok, akik épp nem játszanak, beleolvadnak a körbeültetett közönségbe, láthatatlanul is jelen vannak, nem lehet nem tudomást venni róluk (akárcsak a nézőkről), bizonyos mondatok egyenesen nekik szólnak, szemtől szembe. A Katona színpadán ugyanígy, többnyire csupán félreállnak, beszédes gesztusokkal, akik jelenésre várnak. A környezet a történések minden pillanatának része és részese. Solnessnek ez nem terhes, megszokta, szabadon jön-megy, azt tesz, amit akar („Vagyok, aki vagyok, nem tudok ezen változtatni”, mondja), miközben a felesége tud minden félrelépéséről, elfogadta, ez is hozzátartozik a szolgálatához és a vezekléséhez; Heddának viszont nyomasztó nyűg, ő megőrizné magának a titkait, fenntartaná a jogát a saját választásaira, amit az elköteleződéssel már nem tehet meg, kizárná a külvilágot amúgy is zsongó fejéből. A Solness-házban nincs hazug képmutatás, közmegegyezés van – nem csoda, azt a mester maga építette; a még alig belakott Tesman-házban csúnya, kegyetlen játszmák folynak.
Ari-Nagy Barbara dramaturg viszonylag takarékosan húzta a Gáspár Ildikó újrafordította szöveget, amely viszont cserébe kötetlenebbül hangzik, köznapi természetességgel. El is kel ez a regiszter, hiszen a címben a címétől megfosztott építőmester elsősorban magánemberként lép fel, figurájába belekúszik az őt alakító Mácsai Pál nemcsak színészi, de személyes múltja is. Az ő Solnessének folyton bizonygatnia kell magának önnön nagyságát, tehetségét: valaha ígéretes, ambiciózus fiatalember volt, akiből érett korára már csak a hatás maradt – nagyszerű és már-már zavarba ejtő megoldás, ahogy Mácsai gitárt ragad, és nem sok híja van, hogy a nézőteret is megénekelteti. Ez az egészen közel hozott Solness a sérült idegek harca: ki bírja tovább cérnával? A nyers Hilde (Szaplonczay Mária), aki tíz éve egy álombirodalmat dédelget magában (valljuk be, ez sem normális), és most eljön azért, amiről azt hitte, a jussa, és ezzel felszítja a mester rég eltemetett önbecsülését? A családi veszteségbe belehalványult, de cseppet sem vak feleség (Hámori Gabriella), aki nem mindig némán, de tűr, és szobanövényeket nevel? Vagy a minden szempontból tériszonyos Solness, akiből előbújik a Cipolla? Solness nem romlott, csak már céltalan, viszont megöregedni nem tud és nem is akar (miközben Mácsai a szemünk láttára öregszik meg a színpadon).
Hedda sem romlott, csak békétlen, és tele van energiával. Jordán Adél alakításában olyan, mint egy karámba szorított, szilaj kanca: az egyik (a sok gondolkodásban és az eredménytelen önpusztításban kellőképpen megfáradt Ejlert: Mészáros Béla) megüli, de betörni nem tudják egymást; a másik (a szakmai féltékeny, egyébként csodálatosan naiv, gyermeki Tesman: Bányai Kelemen Barna) tartja és büszkélkedik vele, de más hasznát nem igazán veszi; a harmadik (a ragyogóan tenyérbemászó Brack: Takátsy Péter) némi simogatás után keményen megrántja a nyakában a gyeplőt. Jordán Adél – látszólag civilben – kis fegyverbőrönddel érkezik a színpadra: Hedda katonagyerek, fegyelmezett, tökéletes, aki gyerekkorában babák helyett pisztolyokkal játszott. Aztán ledobja a decens pulóvert, kiengedi magából a nőstényt, és feltesz egy lemezt, kezdődik az opera: a szereplők felvonulnak, duettek, tercettek, áriák követik egymást. De a lemez időnként megakad, a ritmusok keverednek, mintha valami belezavarna az adásba, vagy a tű csak sercegve siklik a lemezen. Székely Kriszta ezzel a formai játékkal, zenei tempókkal „bolondítja meg” az amúgy üdvösen megrövidített drámát (dramaturg: Szabó-Székely Ármin), amelyben jól érzi a széles, operai gesztusokat. Gyönyörű pillanatképeket komponál az egyszerű térbe, amelyben az élénk mimika is élesen kiütközik.
Mindkét rendezés egyszerűnek látszik, de roppant érzéki, akárcsak a színészi játék, amely kivétel nélkül pazar. Mindkettőhöz Matisz Flóra Lili adta hozzá az akusztikus leitmotivokat. Valahol mindkettő nagyon személyes, az emberi minőségekre koncentrál, a lét elviselhetetlenségére, és arra, ki hogyan próbálja azt a maga számára mégis elviselhetővé tenni. Mindkettő villanásszerűen kimerevít meghatározó pillanatokat. Mindkettő érzi, hogy a végjátéknak, a tehetetlenség bátorságának, amikor Solness és Hedda fejjel nekimegy a (negyedik) falnak, különleges képi és zenei keret dukál. És mindkettő abszolút érvényes: az egyik a maga komor és intim, a másik a maga tágas, csupasz és üres perspektívátlanságával.

1970.01.01. 01:00