A KIVÉGZETT TARTUFFE AZ ÖRKÉNY SZÍNHÁZBAN

Nem kizárt, hogy Bagossy László az utolsó jelenet kedvéért rendezte meg Moliére színművét az Örkényben.

Tartuffe mai, újgazdag közegben, Bagossy Levente által tervezett modern, tetszetős, fehér tónusú berendezéssel. Mariane (Kókai Tünde) a kanapén telefonjával babrál, testvére, Damis (Dóra Béla) kék pólóban izmait domborítja. Pernelle-né (Pogány Judit), a csaló rajongója vidéki öregasszony, körbe-körbe billeg a színpadon, kiosztja fia rokonságát. Elmira (Pálya Pompónia) selyemslafrokjában egykedvűséggel elegy ellenszenvvel kíséri a harsány, vásári ámokfutást. A parasztasszony, itt Marika néni együgyűn pöröl az erkölcstelenség miatt. Válaszként különféle trágárságok repkednek. Ez a szemellenzős, prűd asszonyt – meglepő módon – a darab elején nem zavarja, a végén felháborodik rajta. Marika néni másutt talán autentikus figura lenne, Moliére átrendezett művéből erősen kilóg.

Orgonon (Znamenák István) sok múlna. Orgon azonban egyszerre Orgon, illetve Orgon paródiája. A kettőt nem képes összefésülni a rendezés. Kerekes Éva komornája jól eltalált, életteli figura, az egyetemi hallgató Pálya Pompónia Elmiraként kiváló színészi erényeket csillogtat. A címszereplő Nagy Zsolt a vallási fanatikus, a perverz, a ripacs és a bunkó szándékolt, ám sikerületlen keveréke. Amit ezen túl Tartuffe-ből látunk, az nagyrészt szürke, rosszabb pillanatokban körmönfontan maníros.

Hogy korunk vallási imposztora gesztusaiban látványos, ám üres figuraként lép elénk, arról feltehetően a rendezői koncepciótlanság tehet. A történet a levegőben lóg, a megjelenítés harsánysága ellenére fáradt, kopottas. Az alapvető problémát részben Parti Nagy Lajos műfordításának egyenetlenségei okozhatják. Az egyik pillanatban még mai, vagy rosszabb esetben tegnapelőtti szlengek röpködnek a térben: „Vágod?\” – kérdezi például Mariane Valértől (Patkós Márton), aztán Mariane több száz évet visszamegy az időben, s veretes körmondatban közli bánatát. Mindezzel, bár meglehetősen nehéz feladat, lehetne játszani, a játék azonban elmarad, a szóbűvészkedés mögött olykor semmit sem talál a néző.

Nem kizárt, hogy Bagossy László az utolsó jelenet kedvéért rendezte meg a darabot. Az ötlet egyébként kiváló: Lőrinc (Jéger Zsombor), a szolga levetve „fedőfoglalkozását\” láthatatlan megbízói parancsát követve kommandósokkal kivégezteti a csalót, majd nyilatkozik a mikrofonállvánnyá silányult, hivatását megcsúfoló riporter kamerája előtt; a statisztává lett szereplők a háttérben téblábolnak, igyekezve megfelelni az asszisztens utasításainak. Lőrinc fenyegetően sunyításra, hallgatásra int mindenkit. Kortárs tapasztalat: egy mai Tartuffe aljasságban meg sem közelíti az új imposztorokat, a hatalmukkal visszaélő felkapaszkodott parvenüket. Finomabb, kiérleltebb eszközök segítségével feltehetően többet is sejtethetett volna az előadás zárójelenete.

Magyar Nemzet, január 19., szerző: Pethő Tibor
 

1970.01.01. 01:00