A KOMÉDIASZÍNHÁZ

2003.01.09. Magyar Narancs
Carlo Goldoni A komédiaszínház című színdarabja igazi Zeitstück, nem a Mirandolina, nem is A terecske; Babarczy László rendezése a Madách Kamarában unikum, mondjuk, de nem reveláció, nem találtunk magunknak újabb remek Goldoni-művet. A tizennyolcadik század és Goldoni nagy színházi csatája - a commedia dell´ arte, valamint a maszktalan jellemvígjáték között - mára legföljebb bőséges lábjegyzet egy történeti műben, de kevéssé színdarabképző elem; a Madách Kamara társulata nyilván nem is ezért vette elő, hanem mert rímel az ő átalakulóban-formálódóban lévő kis csapatuk helyzetére. De a Zeit, a Goldonié, az bizony kimúlt a darabból. Méltán feledték, szoktuk mondani az ilyenre - egy a tucatból, pontosabban abból az évi hatból-nyolcból, amit a mesternek a tisztes gázsiért teljesíteni kellett, anno.
Atelier az egész, bensőséges és belterjes, és noha a színházi belterj érdekes szokott lenni, egész kommersz darabgyáripar épült már rá - ez most inkább lassú és unalmas. Stílust játszanak a színészek jobb híján, de játékukban alig is üt el egymástól, ami szemben állt valaha. Komótos a soványka cselekmény, ráadásul meglepő semmi nincsen benne. Még a színészek jó kondíciója sem az; Mácsai Pál, Bíró Kriszta, Végvári Tamás és a lassan hagyományosnak, de főleg összeszokottnak nevezhető kis csapat többi tagja is jó, mint az szokásos - tán Für Anikó nem szokásos még itt, de ezt a korabeli ziccert, a társulatba kívülről becsöppent póttagot könnyedén hozza.
Biztosan komoly és fontos műhelymunka folyt itt a próbák során - a színpadon is próbát látunk és több száz éve változatlan társulati helyzeteket. Hiúság, érzékenység, indulat, féltékenység, ügyszeretet, játékszenvedély. Áthallás akad bőven; Mácsai mint társulatvezető megküzd a színház dolgos és bonyolult hétköznapjaival. És a végén van egy szép - gyakran használt és mindig szép - teátrális poén: lesminkelnek a játszók. Kivártuk.

1970.01.01. 01:00