A NŐ ÉS A KAPITALIZMUS

2005. december 16. - Élet és Irodalom
Vita három hosszú felvonásban. Állítólag maga Bernard Shaw jellemezte így Barbara őrnagy című - éppen százéves - darabját. A Stúdió K-ban Szeredás András és Fodor Tamás csinált belőle két rövidet. Ezzel élvezhetőbbé tették, de nem biztos, hogy könnyebben befogadhatóvá is. Shaw nem az a kellemes-szellemes társalgó, aminek (ha egyáltalán) játszani szokták nálunk. Több ennél: moralista és társadalomkritikus. Valamint élénk gondolkodó és vitatkozó. Valaha azt hitte - egy ideig mi is -, hogy gondolatokkal lehet szórakoztatni. Ez ma már nincs így. Shaw, ha valódi természete szerint játsszuk, visszhangtalan marad. Pedig aktuális. Miközben ezt a kritikát írom, pihentetőül a legnagyobb napilap szombati mellékletének cikkét olvasom a szegénységről. Arról, hogy a szegénység morális kérdés-e, megoldást kínál-e rá a jótékonykodás, és hogy a személyes választás szabadsága a társadalmi szolidaritás fölmondásával jár-e. Erről szól a Barbara őrnagy. A kérdésekre a címszereplő az Üdvhadseregben, míg a családjától a cselekmény kezdetén külön élő milliomos papa a fegyvergyárában keresi a választ. Mindkettőjüket a lélek megmentése foglalkoztatja. A lány a bűntől, az apa a szegénységtől akarja megváltani a rászorultakat. Barbara, az arisztokrata unoka fölháborodva kivetkőzik az egyenruhából, amikor a magát lelencként Szent András követőjének tartó self made man Andrew Undershaft a fegyverekből szerzett pénzen jótékonykodik. Utóbb azonban rájön, hogy az apjának van igaza, aki a legnagyobb bűnnek a szegénységet tekinti, és a pénz evangéliumát hirdeti. Ami nem más, mint hogy a keresztényi erények gyakorlását egyedül az anyagi biztonság szavatolja. Önmagában nincs jó és gonosz, a hadviselés és a gazdagság csak fölhasznált eszközök a lelkek megváltásának munkájához. A körülményeken kell változtatni, mégpedig azoknak, akik rendelkeznek a tökéletesedés életerejével (life force). Így aztán Barbara "őrnagy" beköltözik apja virágzó gyártelepére, a "vallásokat gyűjtő" Adolphus Cusinsszal, a vőlegényével együtt, aki nála is hamarabb fedezi föl magában az életerőt (meg a lelencet), és fölhagyva korszerűtlenül intellektuális klasszikafilológusi tevékenységével, alkalmassá válik a hadiüzem irányítására.
Nem állítom, hogy ez jön le az előadásból, pedig az átdolgozók - Fodor Tamás mint rendező és színész is - értik a darabot, és megpróbálták közelebb hozni hozzánk mai miliővel, mobiltelefonnal, Üdvhadsereg helyett Szív Gárdával. (A menhelyi misztériumjáték kevésbé jó ötlet.) Még azt is megcsinálják, amiről Shaw csak beszél: a lezüllött lumpenrendőrből alkalmazottként a szemünk láttára lesz jobb ember, azaz középosztálybeli polgár. Mindezt mai ésszel gunyorosnak vesszük, Shaw és az előadás viszont nem veszi annak; az utóbbi legföljebb némi paradox iróniát csöpögtet bele. Cinikus nézői lelkünk azonban álszent szemforgatásnak érzékeli a betársulást a gyárba. Két világháborúval és számos helyi mészárlással a hátunk mögött a hadiipart sem látjuk már az általános üdvtörténet részének. Így marad a Shaw más darabjaiból is ismert családi csevely, ott, ahol a szerző járatos: a szalonban. Horváth Zsuzsa, Kakasy Dóra, Téglás Márton viszonylag felelőtlenül cseveghetnek, míg a felelősséget a három bázisszereplő viseli. Homonnai Katalin kissé erőtlen Barbara, Géczi Zoltán idealizmusától szabaduló filosz, Fodor okos és dörzsölt Undershaft gyáros. Az előadást keretező brechties "koldusduett" - Szabó Domokos és Tamási Zoltán - a Stúdió K pincéjében megszokott tehetséggel tartja a távolságot a valódi szalontól is, a valódi a menhelytől is. Nem beszélve a Shaw-féle fabiánus szocializmusról.
A nő és a kapitalizmus témáját (esküszöm, nem August Bebelt variálom) Molnár Ferenc Az üvegcipője - húsz évvel Shaw után - annyiban érinti, hogy nála kiscselédből lesz iparosfeleség (felsőbb kasztba lép), nem arisztokratából "deklasszálódott" iparbáróné. Irmának ugyanúgy megvan a magához való önálló akarata, mint Barbarának, de nála a szerelemé a pálya. És persze Molnár fütyül a társadalmi viszonyokra, neki a kispolgári panzió idegenebb, mint ír kollégájának a menhely, ő itt csak tündérmesét mond. Újabban szokás szociológiailag hitelesíteni a helyrajzot, amit Mácsai Pál rendezése az Örkény Színházban csak jelez, míg Füzér Anni a színpadképeivel inkább absztrahál. A panziót térbe állított ajtók, az udvart zölddel befuttatott falak, a rendőrséget fehér bútorok helyettesítik. A költőien elvont térben ül Végvári Tamás, aki csak a harmadik felvonásban rendőrtanácsos, az első kettőben néma, s a harangütést vagy a szélgépet kezeli; az utóbbival kavarja a lepedőkkel, "kórussal" eljátszott, merőben stilizált vihart. Volt, akinek maga a szerző jutott róla az eszébe, én inkább transzcendens lénynek nézem, aki figyelemmel kíséri, és eligazítja hősnője sorsát. (Ennyiben, persze, a szerzőre is hasonlít.) A leheletnyi elemeltség, szürrealitás új, szeretnivaló elem a darab előadástörténetében.
Irmát Hámori Gabriella bolondosnak, kajlának, infantilisnak, de nem bárgyúnak játssza. (Erről egy-két szövegkiigazítás is gondoskodik.) Sipos asztalos iránti szerelmében belecsókol asztalkendőbe, pohárba, röpteti a papucsot, beszélget a dunsztosüvegben lakó fehéregérrel - ő Lilikéből, a néma kisfiúból lett, talán elkerülendő a színpadi jelenléttel nem bíró magyar gyerekszínészt -, ittasan hatalmas bakugrásokkal közlekedik, és táncolni-dalolni se restell. Ösztönlény, őszinte, erotikus szélsőségekkel, amelyek Gálffi László Siposát is megérintik, bármennyire védekezik is ellene. Ez az erotika benne van a pakliban, különösen, mert a Gálffi alakította Sipos konzervatív, puritán ember, akitől távol áll minden erkölcsi labilitás; nem emlékszem korábbi előadásra, amelyben a férfi ennyire nem tudja elfelejteni szeretője, Adél megismerkedésük előtti viszonyát a gróf fiával, akinél szolgált. Kettőjük kapcsolata sem a szokásos: mélyebb, meghittebb, és egyben unottabb annál, s Für Anikó nem a fölényes, hazudós, kikapós és utálatos nőt alakítja, hanem a helyzetét s főleg a jövőjét józanul látó asszonyt. Ez a hármas így sokkal drámaibb - mellesleg Mácsai képekbe is tudja foglalni, például a második felvonás vihar utáni jelenetében, a két, hátulról világított nőalakkal a nyitott ajtóban. A szenvedélyek fölvonása után jön a kijózanodásé, amelyben Hámori kissé szégyenkezik a történtekért (lehajtja a fejét, praktikusan megkomolyodva intézi a sorsát), Gálffi önironikusan reflektálltá válik (szárazon elfogadja a tényeket), Für pedig tárgyilagosan levonja a konklúziót és ujjáról a gyűrűt (maga elé suttogva fiatal szeretőjének szóló üzenetét, hogy ha megöregszik, hagyja el). Ez a "vidám" befejezés - a visszaszivárgó szereplők zenekarával - általános szomorúságot rejt magában, mert benne van az elfásulás ígérete. Valami abból az infantilis álomból, hogy "a pilóta beleesett a vízbe".
Sok egyéb is föllelhető ebben az igen jó előadásban, de a legjobb a három főszereplő gazdagon kidolgozott viszonya.
Koltai Tamás

1970.01.01. 01:00