A VÉRFRISSÍTÉS ELMARADT

Magyar Hírlap - 2006. január
Ennyi szomorú arcú színészt, mint az Élektra előadásán a meghajlásnál, régen láttam. Látszik a művészeken, hogy érzik, nem azt nyújtották, amire a próbák elején szövetkeztek. A várakozás pedig nagy volt. Hiszen Bocsárdi László, az egyik legjobb magyar társulat, a sepsiszentgyörgyi igazgatója, szellemi atyja, az olyan erőteljes színpadi varázslatok, mint például a Kasimir és Karoline, a Csoda vagy éppen az Antigoné megteremtője rendezett végre Budapesten. De nagy várakozással kezdett dolgozni annak idején Jiri Menzel a Katona József Színházban, és megbukott A szarvaskirállyal, vagy dolgozott a közelmúltban az Új Színházban, a József Attilában, és felemás eredményre jutott. De tán tíz előadást sem ért meg a világhíres Anatolij Vasziljev által rendezett A nagybácsi álma a Művész Színházban, és az ősszel a Silviu Purcarete "celebrálta" Troilus és Cressida a Katona József Színházban is messze alatta marad annak, amelyet nemrég a Franciaországban élő neves román rendező Kolozsvárott produkált. De hogy magyar példát mondjak, megbukott Mohácsi János azzal a Mágnás Miskával a Vígben, amelyből később izgalmas előadást hozott létre hazai pályán, Kaposvárott.
Végül is mi történik? A színház, amelyik markáns vendégrendezőt hív, megújulásra vágyik. Messiásként várja, vagy egy kicsit tart tőle, de mindenképpen abban bízik, hogy vérfrissítésben lesz része. Aztán az esetek többségében a végeredmény minden erőfeszítés és részeredmény ellenére gyakran rosszabb, mint az adott színházban átlagos teljesítmény. Ugyanis a megszokott próbaidőszak alatt a két fél nem tud összecsiszolódni, az egymástól eltérő módszerek nem találkoznak, a színészek koncepciótlannak tartják a magyar realista, sok tekintetben elkényelmesedett játékmód láttán elbizonytalanodott rendezőt. Aki pedig a társulatot gondolja nem kellőképpen felkészültnek.
Így aztán olyan "öszvér" megoldások születnek, mint az Örkény Színházban az Élektra. A legjobb a Bartha József tervezte becketti táj, egy szennyvízcsatorna vége, és eredeti ötletként, gyermektelen címszereplő ellenhatásaként és a megújulás jelképeként egy terhes anyákból álló kórus – Bakos Éva, Bíró Kriszta, Kerekes Viktória, Zarnóczai Gizella -, amely állanó mozgással, "hömpölygéssel", különböző alakzatok fölvételével fejezi ki a véleményét. Élektraként Hámori Gabriella, Oresztészként Mácsai Pál, Klütaimnésztraként Pogány Judit, Püladészként Máthé Zsolt, Agamemnónként Szűcs Elemér küszködik a deszkákon.
Érezhető a tudathasadásuk, hogy ők mást gondolnak az általuk játszott emberről, mint a rendező, így nem született meg igazán a színpadi alak, nem jön létre a feszültség, nem válik kínzóan fájdalmassá a tragédia. Fodor Tamás a nevelő szerepében feltalálja magát. Igaz, ő dörzsölt kívülállót játszik, aki tudja, mi a dörgés, nem ázik el, mint a többiek, gumicsizmában és viharkabátban érkezik. De Fodor is inkább karikíroz, mint alakít. Kicsit az előadáson is kívülálló, és paradox módon ettől jó.
Tanulságos kudarc az Élektra. Fokozottan felhívja a figyelmet arra, létkérdés a megújulás. Ha ugyanis végleg immúnissá válik a vérfrissítő injekciókra, abba a már amúgy is beteg magyar színház belehalhat.
Bóta Gábor

1970.01.01. 01:00