AKI EMBEREKET FEST

 
Critikai LApok, 2014. 14-15. lapszám, Dömötör Adrienne
 
Molière: Tartuffe
Örkény István Színház
 
A műsorfüzet bevezetője Molière-t idézi a komédiaírás nehézségeiről: „Sokkal könnyebb nagy érzelmekre csigázni magunkat, versben dobni kesztyűt a szerencsének, vádolni a végzetet és káromolni az isteneket, mint annak rendje és módja szerint megragadni azt, ami az emberekben nevetséges, és tetszetősen ábrázolni hibáinkat a színpadon. (…) A tisztes úriembereket megnevettetni nem mindennapi vállalkozás.” (A Nők iskolájának kritikája.) Magam viszont az előadás alatt arra gondoltam: milyen bonyolult feladat lehet klasszikus vígjátékot játszani; különösen olyant, amelynek hétköznapi használatra és iskolai oktatásra leegyszerűsített „üzenete” úgy körülbelül 17 fölött már mindenkinek a könyökén folyik ki. Hogy mennyire finom ízlésre van szükség a színészi játékban és a rendezői instrukciókban ahhoz, hogy egy efféle komédia a jelen korhoz tudjon szólni, de mégis elkerülje a leegyszerűsítő, tanító jellegű rámutogatást.
 
A Bagossy László rendezte előadás mindvégig magabiztos eleganciával egyensúlyoz megmutatás és nevettetés, a jelenkori magyar valóságból (is) ismerős helyzetrajzok és klasszikus vígjátéki szituációk ábrázolása között. Támogatja ebben mindenekelőtt Parti Nagy Lajos munkája, a Tartuffe nagyon mai és nagyon játékos szövegváltozata (vagyis szabad fordítása, ahogyan a mostani színlap jelzi; a 2006-os Nemzeti Színház-i bemutató, majd a nyomtatásban is megjelent mű „Parti Nagy Lajos: Molière: Tartuffe”-ként jelezte viccesen szerzők és szövegek kapcsolatrendszerét). Nagyszerű lehetőségeket teremt Bagossy Levente díszlete is, amely egy újgazdag stílben berendezett óriási és dögunalmas nappaliba helyezi a történetet. Hűvösen hófehér, rendezett és vadonatúj minden, ameddig csak a szem ellát; a kanapé bőrből van, a tévéképernyő óriási és sokfunkciós, a távirányító pedig a tér egyes részleteinek elmozgatására is képes. Azoknak, akik itt élnek, feltehetőleg nem igen van igényük változatos tevékenységi formákra. És tényleg nincs is. El lehet üldögélni a tévé előtt, vagy lehet heverészés közben – ahogy Mariane (Kókai Tünde e. h.) teszi – az okostelefont nyomogatni.
 
Az Örkény Színház előadásának középpontjában az ezen nappalival jellemezhető ház ura – Znamenák István erős kontúrokkal megrajzolt Orgonja – áll. A nem éppen kiváló szellemi képességekkel felruházott, ám annál céltudatosabb középkorú, öltönyös mitugrász, aki már rutint szerzett abban, hogy korábbi korszakokbeli húzásait – amelyekkel a jelen érában a legkevésbé sem dicsekedhetne – újmódi erényekkel kompenzálja (túl). Mindez már önmagában véve is kiváló táptalaja Orgon lelkesedésének Tartuffe és a belelátott hitbuzgalmi révület iránt. Ehhez nyilván jön még egy nagy adag bevallatlan ürességérzet (l. még a nappali, illetve a benne szétszóródott hozzátartozók hangulatát) és a családfő mint despota étosza. (Család ez, kérdem én, avagy respublika? – ordítja feszülő arcizmokkal, és jól láthatóan valóban elképzelni sem tudja, hogy itt bárkinek is beleszólása lehetne akár a saját maga sorsába.)
 
A szövegben számtalan részlet arról tanúskodik, hogy Orgon figurájának középpontba állítása a Parti Nagy-féle változat hangolásán alapul. Lánya férjhez kényszerítéséről – hogy csak egyetlen jellegzetes replikát idézzünk – Vas Istvánnál elég puritán módon nyilatkozik a családfő: Hidd el, ezt az egészet / Elég alaposan meggondoltam; Petri Györgynél hasonlóképpen: Mint bölcs apa, mindent mérlegre tettem. Parti Nagynál viszont arrogánsan kinyilatkoztat: Már megbocsássatok, de én vagyok az apja, / S akinek én vagyok az apja, én tudom / Mi kell neki a legjobban. És mi nem kell. Széles skálán ontja érzelmeit. Amikor éppen elérzékenyül, leginkább giccsbe hajlik, képzavarok között evickél: szűzi lányságod feslő bimbaja / Kiröppen a fészkéből – lírizál Znamenák-Orgon átszellemült képpel. Albatrosz a parton… istenem, beh szép ez, / Beh emelkedett ez! – lelkendezik Tartuffe szavaiba kapaszkodva, és majd elolvad a gyönyörűségtől.
 
            Orgonnal való viszonyában erős hangsúlyokat kap – a szövegben és az előadásban egyaránt – Cléante figurája is mint a józanság és a ráció meggyőződéses képviselője. Csuja Imre higgadt, szelíd és vonzó ellenpontot próbál felmutatni a tökéletes irracionalitás szülte indulatok közegében. Dialógusaik – amint a Cléante és Tartuffe közöttiek is – kortárs közéleti csatározások ideológiai megfontolásait és nyelvhasználati paneljeit engedik átsejleni. Cléante nemcsak hogy szabadgondolkodó-nak minősíttetik a szóhoz tartozó elítélő-csúfondáros hangsúlyokkal, de rendre előkerülnek vele szemben a tifélék és a bezzeg nektek kezdetű tromfok is.
 
            Tartuffe-nek ebben a közegben meglepően könnyű dolga van. Nagy Zsolt laza mozgású, sportos figurája a fekete, testre simuló, menő szerelésében (jelmez: Ignjatovic Kristina) úgy nyomul előre és tapos maga alá mindenkit, hogy tudja: ezenközben még csak meggyőzőnek sem kell lennie, sem szellemileg, sem megjelenését tekintve. Olykor megszondázza ugyan a környezetét, meddig is mehet el (Tudhatná, nékem cafrang, semmi a vagyon. / El is fogadhatom, olyannyira semmi), de mindannyiszor meggyőződhet róla: kizárt, hogy akadályba ütközzön. Tökéletesen elő van készítve számára a talaj – köszönhetően mindenekelőtt Orgonnak, megtámogatva a naívan elfogult Pernelle-nétől (Pogány Judit sokszoknyás vidéki asszonysága kiváló felütése az első jelenetnek), és körülvéve a passzívan tébláboló fiataloktól, akik közé eleinte Elmira (Pálya Pompónia e. h.), a kissé bávatag ifjú feleség is mintha besorolódna. Cléantot lehurrogják és félresöpörik, de nem jár jobban az életteli, nagyon értelmes Dorine sem, aki „csak” egy háztartási alkalmazott az újmódi nagyurak szolgálatában. (Kerekes Éva energikus, sok humort felvonultató játékának is köszönhető, ha azt érezzük: a felerősített vallási és szexuális utalásokkal dúsított szöveg talán az ő szabadszájú cserfességének áll a legjobban).
 
            Parti Nagy Lajos szövegváltozatának első bemutatóján – az „asztalos Tartuffe”-ként emlékezetessé vált Alföldi Róbert-rendezésben, ahol a játék egy óriási, kerek asztal tetején és közvetlen környezetében folyt – a darab a negyedik felvonással lezárult. Vagyis azzal fejeződött be a történet, hogy Orgonék – késői felismeréseken és szemrehányásokon túl, teljesen kisemmizetten és remények nélkül – várták a költöztetők érkezését. Az író a szerzői utasítások sorában ezzel a magyarázattal szolgált: „ez a munka a legkevésbé sem fordítás (…), a szerző megengedhette magának, hogy annyit és azt használjon az eredeti történetből, amennyit jónak látott. Ennek értelmében számára a darab a negyedik felvonás végével befejeződött. (…) Többféle, hosszabb-rövidebb írott véggel kísérletezett, végül mindegyiket hamisnak, beszédesen gyengének találta a néma záróképhez képest.”
 
Aligha tekinthető spoilerezésnek, ha a recenzens elárulja: a Bagossy rendezte előadásban eljátsszák az ötödik felvonást – pontosabban eljátszanak egy ötödik felvonást. (Az információ azért nem váratlan, mert a műsorfüzetben szerepel a Rendőr monológja, a korábbi fordítások mellett Parti Nagy Lajoséban is: Korunk a rend kora, ezt előrebocsátom…; V. felvonás 7. jelenet.) Ennél nagyon sokkal többet azonban nem volna illendő elárulni a történet végéről. Legfeljebb talán csak annyit, hogy a felvonás az egész mű messze legönállóbban kezelt része: a kommandósokon kívül a média is megjelenik, és fontos szerephez jut egy tenyérbemászó viselkedésű, öltönyös ifjonc: Tartuffe korábban joggingban sétálgató, két pofára chipset zabáló mindenese (Jéger Zsombor e. h.).  
 
            „Annak, aki embereket fest (…), munkája semmit sem ér, ha nem ismerni rá benne korának embereire” – szól a bevezetőben már idézett Molière-állásfoglalás egyik részlete. Az Örkény Színház előadásában bizony ráismerni. És ez éppoly nevetséges, mint amennyire visszariasztó.

1970.01.01. 01:00