Amit Mácsai Pálék csinálnak, olyat még nem láttunk

Sümegi Noémi
2022.10.12.
Index.hu

Azt mondta Mácsai Pál, hogy a Covid után már nem lehet ugyanolyan színházat csinálni, mint előtte, mert az emberek másra, érdekesebb, izgalmasabb előadásokra vágynak. Az Örkény István Színház a Gáspár Ildikó által rendezett Solness című előadással most megmutatta, mire is utalt az igazgató.
Olyat már láttunk, hogy kis térben a közönség körülveszi a színpadot – vagy egyenesen rajta ül –, és testközelből nézi az előadást. Olyat is, hogy a színészek interakcióba lépnek a nézőkkel, felveszik velük a szemkontaktust, megszólítják, helyváltoztatásra késztetik vagy megénekeltetik őket.
Az sem újdonság, hogy a színészek szinte civil ruhában, a saját hangjukon vagy ahhoz közeli tónusban szólalnak meg, ráadásul nagyon mai, modern fordításban.
Mit lehet még kitalálni, hogy a néző azt érezze, itt valami egészen különleges dolog történik? Gáspár Ildikó rendezése ezt is megoldotta. 
Először is, az Örkény István Színház stúdiószínpadán a szűkebbnél is szűkebb a tér. Az ember nem érti, hogyan csinálták, hogy ahol máskor elfér színpad és nézőtér, ott most egy szintben, gyakorlatilag együtt ülünk a játszó – vagy éppen nem játszó – színészekkel. Olyan közel vagyunk, hogy összesúrlódhat a ruhánk, nekünk gurulhat a nagy méretű labda.
Ebben a kis térben pedig olyan közösséget alkotunk, és a főszereplő, a Solness építőmestert alakító Mácsai Pál annyira bevonja a személyes élettörténetét is az előadásba, hogy egy ponton családi vetítésbe csöppenünk: látjuk a kisgyereket, akit az apja filmezett, aztán a kamaszt, majd a fiatal színészt – mindezt Mácsai és a nézők közül be-bekiabáló kollégái kommentálásával.
És mindennek nagyon is megvan a maga szerepe.
Adva van egy befutott építész, Solness, aki itt, a darabban egyáltalán nem idős, inkább középkorú. A sikerei csúcsán van a szakmájában és a nők körében is, igen ám, de jön a feltörekvő kolléga, Ragnar Brovik – ráadásul az a Polgár Csaba játssza, akit hasonlóságuk okán Mácsai valamiféle utódaként szoktak emlegetni –, akivel muszáj azt éreztetni, hogy tehetségtelen, egyébként még önállósodik, konkurenciává növi ki magát, sőt még építészeti zsenialitásban is lepipálhatja őt.
Mindenképp búra alatt kell tehát tartani, ha másképp nem, akkor a nőkön keresztül: Solness tudja, hogy tetszik Ragnar menyasszonyának, aki irodavezető náluk, ha tehát Fridát a bűvkörében tartja – idegesítve közben ezzel a feleségét –, marad Ragnar is. Ügyesen manipulálja a környezetét, és mindig mindenkinek ő akarja megmondani a tutit.
Mácsai Solness építőmestere cinikus, kissé kiégett, nem tud békében élni a sikereivel és a feleségével, fekete bőrdzsekijében még hódítani szeretne, ő akar lenni az élet császára. Ha kell, gitárt kap elő, és felszólítja a közönséget, hogy „most pedig énekelni fogunk”, mi másról, mint saját magáról: „Halvard…, és most a másik oldal: Solness…”.
Hogy valamit mégiscsak tud az öreg, azt onnan látjuk, hogy a nyomában lihegő, az elismerés hiányától frusztrált – és szintén fekete bőrdzsekit viselő – Ragnar is előveszi a gitárt, de az ő kezében nem szólal meg, nem tudja olyan szépen eljátszani a Here Comes The Sun című The Beatles-dalt, mint a főnöke, sőt semmit sem tud játszani rajta. Míg ő „csak” tehetséges, Solness kétségkívül karizmatikus, és ezzel vissza is él.
És ahogy a férfiak nem lehetnek biztonságban, mert az ifjúság a helyükre tör, úgy a nők sem. 
A szomorú feleség, aki már soha többé nem lesz boldog, féltékeny lehet az irodavezetőre, ő pedig Hildére, aki a semmiből toppan be, és nem csupán a – tragikus körülmények között megüresedett – gyerekszobát foglalja el, de hercegnői babérokra tör Solness életében. Nem fogja elbitorolni az irodavezető helyét, megmondta, hogy nem fog beülni az íróasztal mögé, hanem saját jogán – a szépség, a fiatalság, a pimaszság jogán – követeli a birodalmát a farmer és tornacipő fölé húzott hercegnői ruhában.
Minderről, vagyis Solness és Hilde „szerelméről” filmet is forgattak az előadáshoz, amelyben Mácsai mint valami Drakula bűvöli a lányt egy háztetőn – a magasban, ami aztán a vesztét okozza. Az Örkény alkotócsapata tehát hasznosította, beépítette mindazt a virtuális és multimédiás élményanyagot, amit a nézők a Covid idején megszoktak, de ők is tudják, hogy nem ez tesz valamit különlegessé, hanem éppen, hogy az emberi kapcsolat.
Ezért jöttek hozzánk ennyire közel – vagy mi hozzájuk, mint a kamera az online közvetített előadásokon –, és ezért tette ki magát Mácsai Solnessként annak, hogy családi epizódokat is behozzon az előadásba.
És azért is, hogy saját színészi pályájára reflektálva még inkább átélhetővé tegye egy hatvan fölött járó sikeres művész és értelmiségi dilemmáit. Levetítik nekünk – ezt is hang nélkül, mint a többi, gyerekkori némafilmet –, ahogy elszavalja az 1994 tavaszán a Budapest Sportcsarnokban megrendezett Hiszünk a dalban című koncerten a Dicsőséges nagyurak című Petőfi-verset, és Mácsai–Solness közben viccesen, karikírozva „szinkronizálja”, megjegyzésekkel illeti az előadást, például hogy most jön a kiabálás.
Kíméletlen szembenézés ez saját magunkkal, korábbi énünkkel, az akkori vágyainkkal, gondolatainkkal - mindenkinek a sajátjával. 
A színészek azzal, hogy jóval nagyobb amplitúdóval mozogtak ki a saját komfortzónájukból, nagy kockázatot vállaltak. Látni engedték a sebezhetőségüket, kitették magukat a sérülés lehetőségének – nem azzal, hogy a szűk térben a nézők és a kellékek között egyensúlyozva esetleg megbotlanak, vagy hogy a művészeknek kijáró piedesztál helyett egészen közelről figyelhetjük minden kis rezdülésüket. Hanem hogy Solness figuráján keresztül bepillantást engednek a lelkükben zajló folyamatokba is.
Ezt a személyes kapcsolódást segítik a jelmezek is, nehéz eldönteni, hogy saját farmerjüket, órájukat, Artushka cipőjüket hordják-e. A nőkön lévő ruházat jelmezszerűbb, bár Hilde piros kapucnis-cipzáras felsője nem lógott ki a közönség soraiból, amikor még ott ült.
A parányi térben egyébként Houdinit megszégyenítő ügyességgel tűnnek el és kerülnek elő a színészek: nincs takarás, egyszer csak megszólal a feleséget játszó Hámori Gabriella, aki valószínűleg addig is ott volt, csak nem vettük észre. Eltűnik Hilde, majd teljesen máshol bukkan elő, de úgy, mintha órák óta ott ült volna, a mindig remek Pogány Judit pedig egyenesen felszívódik. Ugyanez a helyzet a kellékekkel, berendezési tárgyakkal.
Rejtély, hogyan fér el ezen a kis helyen nagy méretű növény, hűtő, kávéfőző, fotel, vetítőgép, diavetítő, óriási labda, amin az irodavezető ül - micsoda logisztika kell ahhoz, hogy minden időben kerüljön elő és tűnjön el (valahova).
A bevonódást segíti az is, hogy a színészek, amikor éppen nem játszanak, kiülnek a nézők közé. A legérdekesebb ilyen „kint is vagyok, bent is vagyok” szituáció az orvosé, aki eleve úgy érkezik, mintha most állt volna meg a színház előtt motorral, kezében bukósisakkal. A nyakában pedig ott lóg egy nagy méretű fényképezőgép, amit a nézőtéren ülve időnként elsüt, a közönség csak kapkodja a fejét, hogy ezt a hangos klattyanást vajon melyik magáról megfeledkezett néző vagy fotóspróbáról idetévedt fotóriporter követte el.
Gáspár Ildikó, az előadás rendezője darabválasztásával, szövegelemzői, térképzői és színészvezetői munkájával – többek között Az ajtó című előadás után – most is egészen eredeti produkciót hozott létre. 
Talán a skandináv irodalom magyarországi reneszánszához tartozik, hogy klasszikus művek egész sorát fordították újra az utóbbi években. Az Ibsen-fordításokban „mindig van egy pici plüssfotel”, azaz puhaság, bőbeszédűség, körülményesség, mondta néhány évvel ezelőtt Zsótér Sándor, és ezt a kényelmes puhaságot vették ki a legújabb fordításokból, az Örkényben előadott változatból Gáspár Ildikó egészen drasztikusan.
Ezekben a polgári közegben játszódó drámákban a férj, a feleség, az üzletvezető, a bankigazgató, az ügyvéd, az orvos olyan bonyolult, udvariassági formákkal tűzdelt társalgási nyelven beszél egymással, ami már a saját korában is eltért a hétköznapi élet beszédstílusától. Ezt az újabb fordítások már igyekeztek átültetni a mai beszélt nyelvre, itt viszont most repked a bassza meg, a kurva élet, a hogy a picsába, a „nem olyan fos, mint amit én csinálok”, és ez nagyon felszabadító, mindennél közelebb hozza a nézőhöz a problémát.
Igaz, az ilyesfajta káromkodás is inkább csak Solness száját hagyja el. Mácsai szerepe ebből a szempontból is kilóg, ahogy a személyes megmutatkozásban és a közönséggel való kapcsolódásban is ő vállalta a legtöbbet. Valószínűleg színházigazgatónak lenni sem egyszerűbb, mint építésziroda-vezetőnek.

1970.01.01. 01:00