BÁBOK LEGYÜNK VAGY SZABADOK?

BÁBOK LEGYÜNK VAGY SZABADOK?
 
7 óra 7, szerző: Csatádi Gábor, 2014. május 22., Stuart Mária
 
Mit várhatunk egy olyan uralkodótól, akinek tizenkilenc év kevés egy döntés meghozatalához? Avagy az emberi kicsinyes hatalmaskodás ragadósan fertőz meg másokat. Pedig az Örkény-beli Schiller-dráma színpadának hatalmas ablakán keresztül kellő fényt kapni a döntések meghozatalához. Azonban vajmi kevés ez a fény akkor, amikor a hatalom gyakorlói önmagukon képtelenek ablakot nyitni a körülöttük ott lévő világra. Bábok legyünk vagy szabadok…?
 
Schiller Stuart Máriája komplex lélektani dráma, amelynek megannyi szálon futó etűdjei mégis egy nagy csomópontban futnak össze Gáspár Ildikó értelmezésében. A döntésképtelenség mindent és mindenkit dehonesztáló kereszteződésében érkezik el a csúcsára. Ehhez az útelágazáshoz különösen nem nehéz eljutni, ha mindig mindent módszeresen halogatunk. Sőt, ha az ember fia, történetesen most VIII. Henrik lánya, Erzsébet, nem bír eléggé szilárd önképpel, akkor az efféle útkereszteződés egyenesen szükségszerű következmény is. Kell-e, lehet-e aztán egy ilyen szituációra jól, éretten, bölcsen reagálni? Az interpretáció nem válaszokat akar adni, hanem ezeket a kérdőjeleket igyekszik kiemelni. Gáspár Ildikó már nem a kérdéseket a levegőben hagyó drámai megszólaltatásra helyezi a hangsúlyt. Hatásvadász, értelmiségi köldöknézésbe nem kíván belemenni. Sokkal inkább látlelet ez egy dráma alapján egy történelmi korról. Az előadás érdekes, egyedi egyensúlyozás a XVI. századi Anglia történelme és a mai, továbbá a mindenkori hatalmi játszmákról.
 
A színpad egész hátsó falát egy hatalmas keresztosztatú ablak tölti ki (díszlet-jelmez: Izsák Lili, Kálmán Eszter). Mert a hatalom elzártja és az őt bebörtönző király ugyanabban a cipőben jár, ugyanazokat a köröket rója egyre az előadásban. A két királynő alá-fölérendeltsége, egymásnak való kiszolgáltatottsága nem nézőpont kérdése csak, hanem csupán viszonylagos. Mindkettőjük számára ugyanaz a fény világít be, ugyanaz a perspektíva tárul(hatna) fel. A lehetőség a kapcsolattartásra a külvilággal tehát adott, az persze egészen más kérdés, hogy ezt a lehetőséget hogy használják ki, szalasztják el. Ebben a polgári, hatalmas ablakú, szürke falú (ami itt egy percig sem nyomasztó, hisz az ablak bőséges fénnyel tölti meg a szobát) toronyszoba-börtönben Hámori Gabriella Stuart Máriája a maga fekete, mértéktartó, puritán angolsággal szabott ruhájában szinte kötelezi, vezeti a színészi játékot. Kimért eleganciával ledugózott szenvedély. Kényesen kimért, megformált egyensúlya az előbb említett érzelmeknek, amiről elsőre minden eszünkbe jut, csak épp egy raboskodó koronás fő nem. Méltóság, olyan, amely kontrasztot teremt, nemcsak I. Erzsébettel, hanem az egész kompakt, egy darabból szabott önmagunkkal és a királynőnek kiszolgáltatott, szolgalelkű viszonyulással. Hámori Stuart Máriája nem törik meg, esedezésében, még Erzsébet elé borulásában sem lesz igazán kiszolgáltatott. Ez a Mária precíz mintázata egy skót, hithű katolikusnak, akinek törékeny, érzelmekkel fűtött karaktere képes a kimért fekete ruha dacára megmutatkozni. Jól kordában tartott szenvedély ez, és még akkor is szalonképes marad, ha egy fattyúnak tartott Erzsébetre irányulnak is. Sajátos koncentrikussággal rendeződnek el a Mária körüli szereplők. Takács Nóra Diana Pauletje maga se tudja, hogy féljen, vagy épp lekezelje őrzöttjét. Nem tudja, mert itt, ebben az előadásban senki sem tudja, miképp, hogyan, kihez, mennyire legyen, lehet lojális. Takács játéka szent bizonytalanság, az akarom is, meg nem is játszmája. Az öccse, Mortimer lánglelkűsége – amit Ficza István teljesen jól adagol – képes ebben a szürkeségben valami őszinte, elkötelezett fényt gyújtani. Öngyilkossága a darab végén, a sok döntésképtelen karakter között, igazán természetesnek, allűrmentesnek hat.
 
Itt amúgy előbb-utóbb mindenki szürke köpenybe bújik. Kívül-belül egyaránt. Aztán már csak kisebb-nagyobb erőfeszítéseket képes tenni csupán azért, hogy ez a szürkeség maga alá ne temesse. A szürke kabát-köpönyeg jelmez telitalálat. Belebújok, magamra veszem, aztán nemsokára már otthonosan is mozgok benne. Pont ilyen kétélű a börtönbe felvivő lift is. Föl-le utazom két királynő között, hol magamra zárom, hol kinyitom a liftajtót. Hol én zárok be valakit, hol pedig magamat zárom be. Szandner Anna Erzsébete ennek az idegeket felőrlő tépelődésnek, ennek a kinn is vagyok, benn is vagyok, lenn is vagyok, fenn is vagyok játéknak igazán érzékletes lenyomata. Szandtner I. Erzsébetet kamaszlány-lelkületű királynőként ábárzolja. Minden kétkedés nélkül elhisszük neki, hogy a személyiségében felnőni és önmagát reáliasan látni nem tudó uralkodó tétovázik, halogat, kapkod. Hasonlatosabb így a babaszoba közepén toporzékoló serdülőhöz, mintsem egy gyarmatbirodalom első emberéhez.
 
Amint ez lenni szokott: a főtől roppant kellemetlenül szaglik a hal többi része is. Minden képességét a legjobb értelemben csatasorba állítja Polgár Csaba Leicestere, ahhoz, hogy egy igazi királyi kegyeltet láthassunk. Maga az alakoskodó, teljesen őszinte talpnyalás. Az ebből adódó szánalmas erőlködést mégis csak valami szeretetre méltó esendőségnek lehet tartani, mert ezt a helyezkedő kegyenc Leicestert csak szeretni lehet. A kisember szánni való kapkodása a levegő után, a fulladás előtti pillanatokban. Vajda Milán Burleigh-je igazi lavírozó, ott és annyit és akkor szól csak, amennyit és amikor kell. Mindaddig, míg főkincstárnoki szerepét túlontúl komolyan nem véve, nem kevés iróniával a darab végén dunsztos üvegben hordozza körbe, a lefejezett Mária szívét. Nyakig véresen, nyakig elmerülten Erzsébet szolgálatában. Ám minél jobban, véresebben tejesít, annál kellemetlenebb lesz az efféle szolgálat egy olyan vezetőnek, aki maga a döntésképtelenség. Spiegl Anna Davidsonjának határozatlansága és bizonytalankodása szánandó, ám sziporkázó derűvel töltött. Pogány Judit Talbotját a többiek karakteréhez mérte, mert az egykori koronás főt őrző bölcs tanácsai pont olyan stabilak, és pont annyira találnak csak értő, befogadó fülekre, mint Talbot ingadozó, bizonytalan, nehézkes járása. Znamenák István Aubespine-je piros lufi eregetésében, ruházatában is igazán markáns francia követ, jótékonyan kilógva az angliai udvari miliőből.
 
Gáspár Ildikó rendezésében az áthallások által lesz igazán humoros az, amin inkább sírni kellene. Az első felvonást kissé hosszadalmasnak, kerülőutasnak érezni, bár bizonyosan nagyon nehéz lenne ebből úgy húzni, hogy a felépítettség ne lássa aztán kárát. A második felvonás viszont szinte pereg. Eltűnik a szobából – a széken mindvégig ott ülő Stuart Márián kívül – minden más bútordarab, az italtartóként is alkalmazott földgömböt kivéve. A kivégzés után Mária leveszi parókáját, ott marad kopaszon, a szín közepén. Pontosan ugyanígy jár Erzsébet, ő a döntése után maga veszi le a saját parókáját. Kopasszá lesz ő is. Két fekete ruhás, kopasszá vált nő. A megalázottság, kiszolgáltatottság bábjai. Gáspár Ildikó sok mindent szeretne hangsúlyossá tenni ebben az előadásban, és ez néha nem mindig tud egyszerre, együttesen érvényre jutni. Azonban a főcsapás iránya mindennek ellenére hangsúlyos marad. Koronás fők, kik a saját csapdáikban, erőtlen hatalmaskodásaikban bábokká vedlettek vissza. Az áthallásokat értse mindenki a saját vérmérséklete szerint.

1970.01.01. 01:00