BRIDGET JONES A HITLERÁJ ELŐTT
2008. április - Terasz
Az Örkény Színháznak szerzőt nem sikerült avatnia; az előadásnak annyi az eredménye, hogy besorol Hámori Gabriella szép pályájának állomásai közé. Elvégre a jó színész, mint tudjuk, a telefonkönyv felolvasásából színházat csinál.
Az Örkény Színház igazán derekasan teremti meg a (hazai) semmiből Irmgard Keun alakját. A műsorfüzet és a szórólap nem fukarkodik a világirodalmi személyiséghez méltó jelzőkkel, a vetítésekhez szolgáló keretben megjelenítik fényképét (hiszen bizonyára ő az az ápolt középkorú hölgy, akiről Doris megállapítja, hogy harminc év múlva hasonlítani fog hozzá), még a színpad fölé is kiírják, hogy Irmgard Keun Strasse, bár ennek nincs sok értelme: ha a rehabilitációról gondoskodó mában vagyunk, mit keres a guckkastenben Doris jellegzetesen 1930 körüli, cukros ételekről álmodó szövőlány figurája a maga szerényke drámájával?
Azért egy fenntartás idekívánkozik: elképzelhető, hogy Keun két jelentősnek mondott regényének elolvasásával változna a meddőnek tetsző kanonizáció optikája. Lehet, hogy csak Gáspár Ildikó adaptációjában fest a történet ilyen banálisnak, közhelyekbe mártottnak, számtalan előd és utód műből ismertnek (Hámori Gabriellának még a hanglejtése is emlékeztet a filmes Bridget Jonesra), és az eredetiben markánsabb szerzői értékek jelennek meg. Ha van a dologban üzlet vagy legalább – legyünk jóindulatúak – erkölcsi sikerlehetőség, töméntelen kiadóvállalatunk valamelyik prédára vagy skalpra leső szemfülesebbje bizonnyal gondoskodni fog tájékoztatásunkról.
Az adaptációnak és még inkább persze az előadásnak van azért önálló mondanivalója is. Már Hámori Gabriella első, rövid ideig viselt jelmeze is a mához közelíti a monodramolettet (ha így nézzük, még az említett utcanév is értelmet nyer), és a munkanélküliség, a nyomor, a hatalmas vagyoni különbségek, illetve ezek nyomán a szegény kis hősnő-bogár szinte törvényszerű kiútkeresése bűnözésben, prostitúcióban megannyi ismerős mozzanat: mi is forrongó, változást áhító társadalomban vagyunk. (Csak nehogy ez a bizonyos változás is hasonlóan alakuljon…)
A végére az adaptáció egyébként elfárad: az egymást villanásszerűen követő és végképp csontvázra (és motívumismétlésre) redukált jelenetek nem futtatják ki, nem „dobják fel" a szcenáriumot, sőt, ha jól hallottam, még egy képtelen katarzist is előrevetítenek: Doris, aki végül a szimbolikus jelentőségű lopott mókusbundát is visszaküldi a tulajdonosnak, „felismeri", hogy talán nem is érdemes „nagy nővé" válni. Áldásunk rá.
Bagossy László, a rendező Ignjatovic Krisztina díszlet- és jelmeztervező segítségével egyszerű, de jól funkcionáló keretet teremtett a színészi szóló köré. A vetítésekből nekem különösen tetszett a Verrückt nach Leben (Az életért bolondulva) és még inkább az Entartete Musik (Elfajzott zene) feliratú plakát; az utóbbi, amely a néger dzsesszmuzsikust Dávid-csillagot viselő fekete majomnak láttatja, tömören utal a nácik összes fóbiájára, miközben ugyanakkor Bagossyék ízlését dicséri, hogy ennél messzebb nem mennek a hitleráj emblémarendszerének felidézésében. Ignjatovic Krisztina a puritán díszletért a jelmezek, parókák, kellékek szellemben is dús gazdagságával kárpótolja magát. Szerencséje is van: Hámori Gabriella hibátlan stílusérzékkel viseli kreációit, és alighanem a legtöbb néző külön méltányolni fogja a töméntelen (láthatatlan, de hatékony segítséggel megoldott) villámgyors átöltözés bravúrját.
Hámori, aki Lulut, Irmát, Nyinát is korán, de jókor kapta (a Kávécsarnok nyúlfarknyi epizódszerepében pedig néhány pillanatra besugározta a színpadot), ehhez a jutalomjátéknak beillő one woman show-hoz is korán jutott. Az ilyen virtuóz mutatványok persze elbűvölik a közönséget, de azért ne feledjük, hogy elsősorban technika és rutin kell megvalósításukhoz, és a fiatal színésznő magabiztosan sajátította el a szakmát. A legnagyobb természetesség hatását keltve vált hangulatokat, a csillagszemű optimizmustól és gyermeki derűtől a kis madáragyat megterhelő gondolkodási kísérleteken át a legsötétebb kétségbeesésig vagy gyászig. ő az, aki újra és újra megöleli a forró kályhát: minden mocskos és banális kis kalandban a hollywoodi normáknak megfelelő nagy szerelmet keresi és reméli, hogy aztán újra és újra csalódnia kelljen; ezenközben takarékos, de biztos eszközökkel eleveníti meg egy-egy barátnő vagy széptevő portréját. A sok színből végül egységes, cserfes, eleven, de szigorúan átlagos szellemi színvonalú figurát hoz össze: olyan szövőlánykát, akitől csak műselyem telik, a hernyóselymet másoknak szövik. Érdekes vonása játékának, hogy a slusszpoénokat nem felnagyítással, hanem mollba tompítással juttatja érvényre; ebből is kitetszik, mennyire ura eszközeinek.
Az Örkény Színháznak szerzőt nem sikerült avatnia; az előadásnak annyi az eredménye, hogy besorol Hámori Gabriella szép pályájának állomásai közé. Elvégre a jó színész, mint tudjuk, a telefonkönyv felolvasásából is színházat csinál.
Szántó Judit
1970.01.01. 01:00