EGY LÁNY ARCAI (RÉSZLET)

Ellenfény 2008/2
Az előadás gondosan kimunkált szcenikai-akusztikai gépezete alapvetően azt szolgálja, hogy a főhősnőt alakító Hámori Gabriella játéka számára hiteles, meggyőző közeget teremtsen. A színésznő láthatóan lubickol a szerepében. Biztosan uralja az anyagot, és könnyedén lép be Doris újabb és újabb alakváltozataiba. De nem okoz számára gondot, hogy megkülönböztesse a többi szereplőtől a narrátor figuráját, sőt ezen belül is szétválassza a történetet mesélő elbeszélő és a különféle helyzetekben cselekvő szereplő figuráját.
Hámori lelkes, energikus meséléssel kezd. Ezzel nemcsak a 18 éves lány elszántságát érzékelteti, hanem a regény lendületes elbeszélésmódját is, amelyből az adaptáció (a kivágás, sűrítés miatt) sok mindent visszavesz. Később lassul, nyugodtabbá válik, majd újra dinamikusabbá válik a narráció. Máskor lecsendesedik, szinte meghitté válik. A ritmus- és tempóváltások sok mindent érzékeltetnek abból, hogy a főhősnő lelkileg éppen hol tart.
De Hámori nemcsak „elbeszéli”, hanem meg is jeleníti a főszereplő figuráját. Ebben nemcsak a jelmezek, hanem a kellékek is sokat segítenek neki. Lehetőséget teremtenek arra, hogy különböző pózokban lássuk Dorist. Mert sokáig valóban az az érzésünk, hogy különféle (élet)szerepeket próbálgató, de az igazi megmutatkozás lehetőségét nem találó színésznőt látunk. Igencsak mulatságos például az, ahogy színházi kalandját bőrkabátba bújva, egyetlen puska segítségével különféle pózokba lépve jeleníti meg. Vagy megmosolyogtató, amikor a francia diplomatákkal való találkozáskor két kicsi zászlóval (egy némettel és egy franciával) végez különféle mozdulatokat. (Néha úgy hat mindez, mint egy esetlen zászlógyakorlat.) De a bundához való ragaszkodása is világos abból, ahogy a tárgy megjelenik a játékban. Néha a lírai vagy a groteszk hatás megteremtésében segítenek a tárgyak. Brennernek a csillagokról mondott hazugsága végén egy diszkógömböt tart a kezében a színésznő, amely valóban kivetíti a falra néhány csillagot a lélek mélyén szunnyadók közül. A magányos karácsony végén a nyakba akasztott karácsonydíszek gyulladnak meg: egy pillanatra a szerencsétlenség élő szobrává téve a figurát.
Az előadás legnagyobb „mutatványa” az a sok sötétben végzett gyorsöltözés, amelynek eredményeként a főhősnő néhány másodperc alatt újabb és újabb alakot ölt, és a felvillanó fényben mindig egy-egy újabb figura jelenik meg. (Az előadás egyik legfontosabb összetevőjét alkotó jelmezeket – akárcsak a díszleteket – Ignjatovic Krisztina tervezte.) Többnyire csak Doris ruhája változik meg, de sokszor a frizurája is, és néha a haja színe is. Ez az előadás egyik legmarkánsabb jelzése. Úgy hat, mintha a főhősnő azért öltene magára különféle jelmezeket (és parókákat), hogy újabb és újabb szerepeket próbáljon ki. Folyton más igyekszik lenni, így hát természetesen egy idő után összezavarodunk, hogy melyik is az igazi arca. Mindegyik? Vagy egyik sem?
Hámori a hangjával is szabadon játszik. Olykor elvékonyítja vagy megvastagítja, mert azokat a szereplőket is igyekszik megjeleníteni, akik Dorison kívül még felbukkannak, megszólalnak a történetben. A bátran használt sok külsődleges eszköz sajátos módon épp ellenkező hatást váltanak ki. Nem felületesen megrajzolttá, hanem épp ellenkezőleg, legmélyebb emberi tulajdonságukban megragadottá teszik a figurákat, elsősorban természetesen Dorist. Mert Hámori Gabriella játéka nagyon pontosan érzékelteti, hogy a főszereplőnő magabiztos lendületében, sok harsány gesztusában, majd lecsendesedett tétovaságában, kétségbeesett kilátástalanságában alapvetően egy elveszett, magányos lélek keresi a helyét az összezavarodott világban.
A cikk egy hosszabb tanulmány részlete, mely az Ellenfény, 2008/2. számában teljes terjedelmében olvasható.
Sándor L. István

1970.01.01. 01:00