EPIZÓD - DZSINN A PALACKBAN

2004. május 20. Medical Tribune
Öt szék látható a Madách Kamara színpadán. Egymás mellett állnak az üres térben, a nézőtér felé fordítva. Öt színész játssza az előadást, ülve. Időnként eltávoznak a sötétség leple alatt. Mire kivilágosodik, már újra ülnek. Ugyanott vagy másutt. Ez az állandó kép kíséri végig a produkciót, Ronald Schimmelpfennig Az arab éjszaka című darabját.
Egyszer szembeszökő változás történik. Az egyik széken közönséges, zöld üveg áll. Egy konyakos palack. Mácsai Pál székén. Mácsai most a színpad fekete hátterében lebegő, hatalmas Hold-korong előtt áll. Elfoglalja a Hold egy részét. Saját testével árnyékként terül rá. Misztikus, fekete figura, kalapban. Szürreális látomás. Vajon mit jelent? Elvágyódást? Álmot? Irreális létet? És miért van Mácsai helyén palack?
Mácsai tulajdonképpen a palackban van. Nem is ő, hanem az általa játszott figura, akit szerepe szerint Peter Karpatinak hívnak, így, ékezetek nélkül, és anélkül, hogy a darabban egyetlen egyszer is kimondanák a nevét. (Ellentétben a többi szereplőével.) Peter Karpati, akit a szerző Kárpáti Péter magyar drámaíróról nevezett el, csak a színlapon fordul el anyakönyvileg bejegyzett nevén. Miért neveznék nevén, amikor egyedül van? Ki nevezhetné nevén, ha nem találkozik senkivel, illetve az egyetlen, akivel találkozik – egy nő – éppen alszik? Peter Karpati úgy kerül a palackba, hogy észre sem veszi. Megcsókolta az alvó nőt, s hogy erőt merítsen hozzá, húzott egyet a konyakosüvegből. Aztán már benne is volt. Mint a mesében. Talán csodát várt, és a csoda megtörtént. Fordított csoda, ami csak egy értelmiségivel történhet meg. A mesében a szellem kiszabadul a palackból, és csodát tesz. Itt a szellem vár csodát, és „beszabadul” a palackba. Az Ezeregyéjszaka meséinek fonák csodája történik meg egy tízemeletes lakótelepi toronyházban.
Schimmelpfennig darabjának van egy „arab vonala”, noha a szereplők egy közönséges nyugat-európai betonkaszárnyában laknak. Egy arab lány arab fiúját várja esti randevúra, amikor lakótársnője, a laborasszisztens elszenderedik. A házmester a lépcsőházat járja, hogy utánanézzen az elromlott liftnek és a felső emeleteken akadozó vízszolgáltatásnak. Peter Karpati pedig az ablakban áll, és a szemközti több lakásaiba bámul. Hétköznapi szituáció – ha egyáltalán szituációnak nevezhető, hogy a szereplők nem eljátsszák, hanem elmesélik a történést. És átszövik a saját belső történéseikkel – álmaikkal, vágyaikkal, szorongásaikkal. Összefolynak a mesék, az egyéni életek találkoznak az „ezeregyéjszaka-régióban”. Elfojtott emlékek és titkolt ábrándok törnek föl a beduin sátrak és homokdűnék képzelt díszletében. Az isztambuli bazár áttűnik a hárem képébe, turisztikai közhelyek keverednek orientalista jelképekkel. Az erotika, a vérfertőzés és a gyilkosság egyaránt megjelenik a képzelgés tartományában. De mennyire képzelgés – és mennyire valóság? Mi az, ami megtörténik, és mi az, ami nem? Mi a valóság, és mi a játék? Othello megfojtja Desdemonát, de az Othellót játszó színész nem fojtja meg a Desdemonát játszó színésznőt. A színházban minden valóság, és semmi sem az. Minden megtörténik, ami belül, a rejtett emberi valóságban megtörténhet, és semmi sem történik meg, aminek csak a fölszínét látjuk. Ezért beszél Peter Brook, a korszakos rendező a láthatatlan láthatóvá tevő színházról.
Mácsai Pál a Schimmelpfennig-darabban az individuális szemlélődő jelképe. Ül a plasztik kerti széken plédbe burkolózva, és mondja magányos monológját. Hogy kapcsolatba kerüljek vele, nekem is a képzeletemet kell mozgósítanom. Áll az ablakban, nézi a szemközt fürdő lányt. Nem kukkol. Hat rá a térerő. Elindul. Megcsókolja az alvó lányt. Beszippantja a palack. Saját szellemének foglya. Többé nem szabadul. Kiszolgáltatott. Bármikor leejthetik az emeletről. Ül a palack az ember helyén. Az ember: árnyék a Holdon. A sötétben már csak az üvegcsörömpölést halljuk. Mácsai – és a palack – eljátssza a szellem groteszk tragédiáját.
Koltai Tamás
 

1970.01.01. 01:00