Farkastörvények

Brecht súlyos kérdéseket tesz fel, és ezeket nem kerüli meg az Örkény színház előadása sem.
A szecsuáni jó ember végén az Örkény Színházban a főszereplőt alakító Tenki Réka kétségbeesetten magára marad, s nem engedi lemenni a függönyt. Alááll, mindkét kezével feltartóztatja, és segélykérően néz ránk.
Hosszú ideig kitart ez a pillanat, tehetetlenül visszabámulunk rá, de érezzük, hogy nem tudunk mit tenni. A másokon segítő, önfeláldozó jó lélek, Sen Te, a nagyszívű prostituált, aki némi pénzre szert téve először trafikot nyit, majd vállalkozóvá válik, csődbe menve, terhesen, totálisan reménytelenül, de határozottan, számonkérően mered ránk. Nem engedi befejezni az előadást: ilyen hitehagyottan nem lehet vége. Vádló tekintete felhívás keringőre, hogy végre-valahára legalább mi tegyünk valamit, mert így nem folytatódhat tovább az élete, ilyen eldurvultan nem mehet tovább a világ. De a függöny erősebb nála: leereszkedik és elfojtja néma panaszát. Jelzi, hogy de bizony a világ így megy majd tovább. Mi pedig ugyanolyan tehetetlenek vagyunk, mint azok az istenek, akik Brecht darabjában leszálltak a Földre. Komoly nehézségek árán csak teljesítették a küldetésüket, hogy találjanak legalább egyetlen jó embert, aztán őt is magára hagyják, és a problémákat lepöckölve, felsőbb régiókba távoznak.
 Mácsai Pál rendező az eredeti három isten helyett ötöt léptet fel, ezzel megsokszorozza az értetlenkedő, ügyetlen téblábolásaikat, megosztja okvetetlenkedő kérdéseiket, még inkább rávilágítva arra, hogy képtelenek bármit is előremozdítani. Istenekként Csuja Imre, Ficza István, Gálffi László, Józsa Bettina, Pogány Judit, rendszeresen tanácskoznak. Vitatkozgatnak, hajba kapnak, már-már egymásnak ugranak. Olyanok, mint egy gittegylet, vagy maguk a politikusok. Illusztrálják, hogy az Isten, vagy az istenek, megteremtették az embert, majd magára hagyták.
Szavatosságot nem vállalnak azért, amit alkottak, legfeljebb végignézik a szegénységet, nyomort, gyűlölködést, a dermesztő embertelenséget, utána mossák kezeiket, ahogy gyakran az emberek is ezt teszik.brecht Hitler rémisztő felemelkedése idején, hosszasan, vagy tíz évig írta a darabot, belesűrítve mindazt a szörnyűséget, amit meg kellett tapasztalnia, és ami arra kényszerítette, hogy elhagyja hazáját. Nemigen bízott benne, hogy ezt a művét egyhamar bárhol is be lehet mutatni. De egy semleges országban, Svájcban, 1943-ban csak megtartották az ősbemutatót. A fegyverek már javában dörögnek, rengetegen halnak meg, nem tudni, hol van Isten, miért hagyja ezt, miközben, ha tényleg van hatalma, és ő valóban jó, közbe kellene avatkoznia, felelősséget kellene vállalnia a teremtményeiért, és azért is, ha netán valamit elrontott teremtés közben.
Brecht súlyos kérdéseket tesz fel, és ezeket nem kerüli meg az Örkény Színház előadása sem. Provokatívan szembenézésre késztet a világgal, az országgal, közvetlen környezetünkkel és önmagunkkal. Arra sarkall, hogy ami most van, azt nem hagyhatjuk annyiban, muszáj felemelni a szavunkat, nem lehetünk tétlenek. Nem hagyhatjuk, hogy aki megfelel az elvileg általánosan elfogadott erkölcsi normáknak, ha úgy tetszik, a Tízparancsolatnak, aki önfeláldozó, segít másoknak, helyén van a szíve és az esze, az teljesen reménytelen helyzetbe kerüljön. Nem hagyhatjuk, hogy csakis a rideg, érzéketlen, kegyetlen érdek érvényesüljön a földtekén. Hogy lámpással, nagyítóval kelljen kutatni jó emberek után, mert aki az, akörül elfogy a levegő: különcnek, csodabogárnak számít, akár röhejessé válik, és szinte törvényszerűen ellehetetlenül. Brecht lidérces dolgokról beszél a maga éleslátásával, kérlelhetetlen vaslogikájával. Ahhoz, hogy megjelenítse amit lát, ő maga is tudott förmedvényesen kegyetlen lenni. Nem véletlenül találta ki az elidegenítés módszerét. Ennek viszont megvan az a veszélye, hogy a redukált érzelmek miatt esetleg némiképpen kívül maradunk a játékon, nem érint meg minket eléggé. Ezt olykor most is érzem.
Az agyammal felfogom, hogy mennyire húsba vágó dolgokról van szó, mégsem érint meg mindig. Aztán megint elkap, időnként egyenesen magával sodor a játék.
A nyolcvanas évek első felében a huszadik század egyik legnagyobb rendezőjének, Giorgio Strehlernek a színháza, a Milánói Piccolo Budapesten vendégszerepelt a Szecsuániával. Ő festői látvánnyal, varázsos világítással költőiséget csempészett az egész előadásba. Rafinált paradoxonként, mély humanizmussal szerethetővé tette a legelvetemültebbnek tűnő figurákat is. Ez a poézissel teli, csaknem fából vaskarika, amit másnap elrohantam újra megnézni, azóta is a legnagyobb színházi élményeim közé tartozik.
Strehler is hangsúlyosan középpontba helyezte Wang vízárus alakját, ahogy ezt Mácsai is teszi. Znamenák István megmutatja, hogy ő szintén potenciális jó ember, az istenek először annak is nézik.
De rájönnek, hogy az az egyszerű eszköz, amivel a vizet méri, dupla fenekű, így csal a vevői kárára, különben ő sem élne meg. Bíró Kriszta felhorgadt hangú, undok háztulajdonosnője kiirtotta lelkéből az érzelmeket, csak a pénz érdekli. Dóra Béla állástalan pilótája, Sen Te menyasszonyaként, leginkább szintén csak a pénzforrást látja a lányban, aki előhívja ridegen érzéketlen énjét, Sui Ta urat.
Ebben az alakjában akkor jelenik meg, amikor kérgesen visszautasítja a segítségkéréseket. Borsi-Balogh Máté borbélya pénzzel szeretné megvenni a lány szerelmét. Bajomi Nagy György, több szerepet megformálva, munkanélküli és hajcsár munkafelügyelő egyaránt. Csákányi Eszter édesanyaként az örök aggódás, Takács Nóra Diána özvegyasszonya a kiszolgáltatottság megtestesülése. Ebben a világban lényegében mindenki kiszolgáltatott, az is, aki időlegesen nyeregben érzi magát.
Izsák Lili egyforma rekeszekből építkező díszlete is azt érzékelteti, hogy mindenkinek meg kell felelnie a farkastörvényeknek, nemigen lehetséges egyéniségekre szabott élet. Benedek Mari jelmezei is jelzik, hogy az egyéniség nem különösebben mutatkozhat meg. Valahogy létezni, elvegetálni lehet, de igazán kiteljesedni, valóban élni, kevéssé. Đ (A szecsuáni jó ember, Örkény István Színház)

MI PEDIG UGYANOLYAN TEHETETLENEK VAGYUNK, MINT AZOK AZ ISTENEK, AKIK BRECHT DARABJÁBAN LESZÁLLTAK A FÖLDRE

168 óra, 2021.12.16
Szerző: Bóta Gábor
 

1970.01.01. 01:00