KIHAGYHATATLAN – ÖRKÉNY SZÍNHÁZ


2010. augusztus 17. – Pesti Műsor

Kihagyhatatlan címmel mutatott be bulvárkabarét az Örkény Színház Dömötör András rendezésében. A különböző jelenetekből álló, a próbákon improvizációk alapján születő produkció a bulvárjelenséget parodizálja,
legyen szó akár távgyógyító tévéműsorról, hatásvadász reklámról, szenzációhajhász, gusztustalan újságcikkekről.
Nehéz úgy a bulvárt parodizálni, hogy a produkció maga ne csússzon bele szinte önkéntelenül is a bulvár hibáiba, és ne annak ha­tás­mecha­nizmusaival hasson. Ha például nem elég erősen megírt, eljátszott az a jelenet, amikor egy bokszmeccset imitálva mocskos, vérben tocsogó extremitásoktól hemzsegő újságcikkeket öklendeznek egymás képébe a versenyzők, és az győz, aki később dobja ki a taccsot, akkor nem feltétlenül a színészi megvalósításra figyelek, hanem magukra a sze­mét szövegekre.
Az sem teljesen tisztázott, hogy bizonyos színészek miért a saját személyükben lépnek fel, mások pedig miért a szerepüket alakítják. Pogány Judit, például, saját nevében játszik remekül egy olyan szí­nész­nőt, aki méltatlan műfogsor-reklámban kénytelen megalázni magát kifizetetlen csekkjei miatt, és aki hiába nagy művész, a legtöbben csak Vuk és a Kacsamesék szinkronhangjaként emlékeznek rá, ami újabb színpadi szituációkra ad lehetőséget. Mácsai Pál valódi második gyerekének születéséről ad felvételről tudósítást, de olyan szenzáció- és érzelemhajhász stílusban, amit ő soha nem tenne a saját személyében. Hiszen az egész előadás arról szól, sőt, szinte segítségért kiabál, hogy sokunknak elegünk van ebből a pénzre, néző- és példányszámra hajtó, mind lidércesebb mocsokáradatból.
Különböző színvonalú jelenetek sorjáznak egymás után. Némelyik szükségtelenül elnyúlik, a másik ötletdúsabban figyelemre méltó. Aztán esetleg újra kihagy a figyelmem, majd megint összpontosítanom és nevetnem kell. A produkció végén van egy briliáns szám. Ha az egész este ilyen lenne, elszállnék tőle. Ez fergeteges musicalparódia, két olyan szereplővel, Debreczeny Csabával és Für Anikóval, akik valóban többször énekeltek musicalt. Ismerik a fortélyait, van hangjuk hozzá, és tudják a kliséket is. Az eltúlzott, széles gesztusokat, a maximumra srófolt, szenvedélyesnek imitált hangerőt, a bávatag, szerelmesnek szánt, valójában üres nézéseket. És hozzájuk bejön az egész társulat, különböző szerepekben, főgonoszként vagy éppen vicces triót alkotva, illegve-billegve az andalító zenére és a természetesen megnyugtató végkifejletre. Frenetikus. Most már csak a többi számot kellene ilyenné tenni.
Bóta Gábor

1970.01.01. 01:00