Konfabuláció a minyonszerű házról

Kovács Dezső: Konfabuláció a minyonszerű házról
Art7.hu, 2022.10.28.

A konfabuláció (confabulatio) latin eredetű szó, jelentése meseszövés, kóros pontatlanság, utólagos emlékmódosítás vagy -kiegészítés. A kifejezés nem mellesleg kiváló összefoglalója az Örkény István Színház Stúdiójában 2022. október 5-én bemutatott Solnessnek is.
A Gáspár Ildikó fordításában és rendezésében látható Ibsen-feldolgozás az Örkény Színház 2022/2023-as évadának első bemutatójaként az eleve kegyvesztettek játszmáját ígéri, segítségül hívva a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész osztályának egyik tehetségét. Habár ugyanezen osztály többi tagja (nevezetesen Kovács Dorottya, Baranyi Emma, Juhász Bence, Kerek Dávid, Liber Ágoston, Nemes Tibor és Szász Gabriella) az október 9-én bemutatott Liliom orvosait, rendőreit és angyalait személyesíti meg, hallgatótársuk, Szaplonczay Mária a Solness női főszerepét játssza.
Szaplonczay Hilde Wangele a Solness-család és -iroda eleve szövevényes expozíciójába robban, aranyszínű karikafülbevalóival és farmerre vett menyasszonyi ruhás-pulóveres alakjával. Jelenléte akár a Stúdió terébe érkezőknek is feltűnhetne, hisz a színészek a nézők érkezésekor már a közönség számára fenntartott helyek között ülnek. Bár a Szabados Luca látványtervező munkájának köszönhetően szokatlanul intim, hosszanti térrendezés kiváló lehetőséggel ajándékozza meg közönségét a színpadon mozgó alakok fölötti közös ítélethozatalra, nézőként sokkal egyszerűbb így azonosulni a mellettünk helyet foglaló ibseni figurával. Hőseink egyszerű, már-már hétköznapinak mondható ruházatában a mustárszínek, a feketék, a fehérek, s egyéb neutrálisok dominálnak, és majd’ mindenki visel valamiféle bőr-ruhadarabot (az így az előadásból vizuálisan is kirívó Hildét leszámítva).
Közénk és közéjük növények, locsolókannák, minihűtő, kapszulás kávéfőző, bársonyfotel, irodai szék, tálalókocsin fel-alá tologatott diavetítőgép ékelődik, no meg egy óriási labda, az irodavezető kényelmére. E tárgyak „akción kívül” szinte észrevehetetlenek, a maguk dramaturgiailag fontos pillanata után könnyedén olvadnak újra a közönség soraiba. A tér tehát egyszerre jeleníti meg Solness irodáját, otthonának különböző helyiségeit, az otthon körüli parcellákat, építési területeket, valamint a halálos végkifejlethez vezető, vadiúj Solness-építményt. Főhősünk, Halvard Solness (avagy a megénekeltetett közönség előadásában HALVARD – SOLNESS – HALVARD – SOLNESS, kifulladásig) az egyetlen, aki e teret valóban képes teljesen bemozogni.
Solness szerepében Mácsai Pál egyensúlyozza a végletességében voltaképp teljesen középszerű karakter minden megnyilvánulását. A gitározó, bőrdzsekis férfi korára több utalás történik az előadásban, mégsem lehetünk benne biztosak, hány éves is pontosan a mester. Az idősödő építész személyes tragédiájaként a Gáspár-rendezés a mindenünnen föl-föltörő és mindent elárasztó ifjúságot pozícionálja. E megvilágításban kimondottan izgalmas, ahogy az aktuálpolitikai kérdésekhez csupán finoman, alig jelzésértékűen nyúló rendezésben utalnak például Mácsai egykori iskolájára, a kurrens pedagógussztrájkok egyik alappillérének is számító Kölcsey Ferenc Gimnáziumra.
Az ibseni történet egyértelmű áldozatként prezentálja Solness feleségét, Aline-t, aki ikerfiai halálával és szülei egykori, bumfordi módon minyonszerű házának elpusztultával valamelyest a saját életének végét is megélte. Aline, kinek bőrszoknyás alakját Hámori Gabriella ölti magára, bizonyos értelemben örökké kizáródott a gyermekkorból, s az előadás jelenében legszívesebben szobanövényeivel foglalkozik. Aline-nak köszönhetőek a Solness legintenzívebb vitajelenetei, melyekből egyaránt az emberségben csalódott nő ordítása visszhangzik.
Az egyébiránt csöndes, precíz feleség egyetlen valódi támasza a bátortalanul bumfordi, félszegségében mégis szókimondónak bizonyuló Doktor Leo Erdal, a háziorvos, aki remekül időzített félmondataival kiválóan ellenpontozza az Aline-t mind az irodából, mind pedig a gondolatai közül kitaszító Solness-t. Az inkább verbalitásában erős Doktor szerepében Bajomi Nagy György kattogtatja Nikonját, vakujával direkt a kulcsmondatokra kontrázva. E részlettel az előadáskép azonban sajnos se nem élesedik, se nem homályosul, a játékos figyelemfelhívás használata így enyhén feleslegesnek tetszik. A Doktor karaktere e „sutaságot” leszámítva talán a legizgalmasabb mellékszereplője a Solnessnek, amolyan rezonőr-féle, aki tudni véli azt is, ami csupán lehetne.
Elmulasztott „lehetőségként” mindenképp kiemelendő Pogány Judit Bertha Brovikja. Bertha, a Solness asszisztensévé öregedett egykori építész, nyakában lógó hosszú gyöngysora mellé hasonlóképp hosszú, gyorsan pergő litániákat intéz jelenettársaihoz, az egyik ilyet követően azonban egyszerűen levonul a színről, bevágja maga mögött az ajtót, és nem is tér vissza, egészen a tapsrendig. Távozása, bár érthető, mégis sajnálatos.
Bertháról ezután csupán fia, Ragnar szavaiból értesülünk. A Polgár Csaba alakította Ragnar műszaki rajzolóként próbál érvényesülni Solness árnyékában, nem realizálva, hogy voltaképp sokkalta tehetségesebb mesterénél, sőt, tán tulajdon édesanyjánál is. Solness, aki egy generációval fiatalabb Berthánál, s talán pont egy generációval idősebb Ragnarnál, anya és fia között se nem akar, se nem képes kapoccsá válni. A mester örömmel csábítja viszont Ragnar menyasszonyát, Frida Foslit, a Solness-iroda vezetőjét. Frida szerepében a bőrnadrágos Zsigmond Emőke szokatlanul halovány, ám különös módon épp ezen színtelenség miatt válik hihetővé e „szerelem” hiteltelensége.
Az érdekek mentén alakuló szerelmi-családi kapcsolatokat, konfliktusokat valamelyest feloldandó tűnik föl a színen Hilde, akinek jelenléte megannyi, egyaránt provokatív előadásértelmezési lehetőséget kínál. A huszonkét éves Hilde egy tíz évvel korábbi ígéretbe kapaszkodva készül fölforgatni a még mindig reménytelenül megalkuvó, életébe beletörődött Solness gyengédség és megértettség nélküli mindennapjait. A lánynak akkor, régen az alkoholtól és tériszonyának pillanatnyi legyőzésétől részegült Solness csókkal fogadta meg, hogy tíz év elteltével a hercegnőjévé teszi és birodalommal ajándékozza majd meg.
Szaplonczay játékában egyszerre van jelen a becsapott gyermek, a konfabulációjában féltékeny nő, a nagyravágyó fiatal, a végtelenül irritáló vendég és a nemtörődöm barát, helyenként kiegészítve mindezt a lelkitárs cinkosságával. Az, hogy a tizenkét évesre kényszerített csók abúzus, azonban retrospektíve sem foglalkoztat senkit, az előadás nem reflektál rá, s ezt a Solness szövevényes szimbólum- és utalásrendszerének okán nem is bánjuk igazán.
Solness kifejezett előnyére válik azonban a színes videóinzertek sorozata, melyekért Ulrich György és Kónya István felel. Külön érdekesség, hogy Mácsai a vetített betétekben saját művészkarrierjét figurázza ki, civil kételyeiként feltüntetve ezzel a Solnesst kínzó árnyakat. Az egyik néma vetítésben Mácsai gyerekkori home videóit a Nyugatra először utazó fiatal, majd az 1994 tavaszán a Budapest Sportcsarnokban szavaló művész képei váltják. A híres-hírhedt Hiszünk a dalban-koncerten Petőfi Sándor Dicsőséges nagyurak című verse hangzott el, az előadásban pedig Solness gunyoros hangalámondásával „ütközve” válik újfent fájóan érvényessé.
Az önironikus jelenetsor méltó párja a Solness végén vetített, minőségében és látványvilágában az archív felvételekre hajazó videó, Matisz Flóra Lili Here Comes the Sun-feldolgozásával zenésítve. A stílszerűen, az Örkény Színház tetején felvett képkockákon a Solness-Hilde-páros egyik lehetséges jövője sejlik fel előttünk, megmutatva, hogy a tinilányosan durcás és akaratos Hilde mégiscsak valódi little darlin’, aki könnyűszerrel nyerhetné el a Drakula grófként ábrázolt Solness tökéletes, huszon-harmincévekkel fiatalabb második feleségének címét.
Solness 2022-es értelmezése összességében tehát pimasz érdekellentétekkel és fáradt, ám újraéledni még nem felejtő szenvedélyekkel kecsegtet. Az előadás szerencsénkre nem silányul aktualitások és kínosan specifikus problémák enumerációjává, mellőz továbbá mindennemű moralizálást, körülményeskedést és szépelgést. Szereplőink életszagún káromkodnak, és megpróbálják elhitetni velünk (végső konfabulációként), hogy valójában nem is Ibsentől, sokkal inkább közülünk és belőlünk származnak.

1970.01.01. 01:00