LUBICK


Élet és Irodalom LIV. évfolyam 25. szám, 2010. június 25.
Fölsorakozik az Örkény Színház néhány állandó és vendégszínésze a rivaldánál, megszólítják a közönséget, mint egy show-műsorban, mosolyognak, kedélyesekednek, közhelymintákat használnak beszédben és viselkedésben, „lényeg a lényeg", veti be egyikük a legüresebb, legsemmitmondóbb fordulatot a Kihagyhatatlan című előadás kezdetén. A bulvárról lesz szó, hirdeti magát a helyszínen is, a szórólapon is bulváreszközökkel a színház. Kisvártatva látjuk, ahogy a kamera belátogat az öltözőkbe a készülődő színészekhez. A magánéleti intimpistáskodás a legeladhatóbb bulvár. Pogány Judittal két civil is közli, hogy „rajta nőtt fel", egyikük, akit Gyabronka József játszik, reklámfilmszerepre hívja, műfogsorragasztót kellene hirdetnie (a színésznő eldöntheti, hogy öt, esetleg hat nullát tartalmazó honoráriumért kihúzatja-e az ép fogait), másikuk, akit Mészáros Béla személyesít meg, ezoterikus kókler egy betelefonálós tévéműsorban (miután hókuszpókuszaival „levette a feszültséget" róla, tolakodóan ráömlengi a rajongását). Ugyancsak Gyabronka vörös fonállal teremt kimódolt álkontaktust „lélektől lélekig" színpad és nézőtér, földszint és erkély (lent és fent) között. Médiaeseményként értesülünk Mácsai Pálék második gyermekének születéséről, ami tényszerűen naprakész valóság, de a szülés élő közvetítése az apával, aki levezeti (mármint a közvetítést), majd a karjába veszi az újszülöttet, és addig-addig rakosgatja ügyesen, amíg hozzá nem fér a gitárjához, hogy szívhez szólóan dalolhasson csecsemőjének, az persze színházi kamu.
Az Örkény jó helyen keresgél, mert a bulvár, más néven celebipar a valóság és a kamu összekeveréséből él. Az elbulvárosodás nemcsak a kultúrára jellemző, hanem a közélet minden szegmensére, amely a tömegkommunikációra épül - elsősorban a politikára -, de természetes, hogy a színházat a saját, helyspecifikus karaktere érdekli leginkább. A választék óriási. A Stohl-ügy (a formulát György Péter finom kommunista sajtófordulatnak nevezi, és ha a „Shore-né-ügyre", Vas István korabeli Shakespeare-fordítására gondolok, jogosan) gusztustalanul fröccsentette szét a bulvármédia minden szennyét, a hozzá kapcsolódó mocskos politikai kommentárokkal együtt. Zsámbékinak igaza volt évekkel ezelőtt, amikor a celebiparba kiránduló Stohlt eltanácsolta a Katonából, és Stohl, aki ritka módon a bulvárban is, a színpadon is megőrizte tehetségét és tartását, megtapasztalhatja, hogy az általános hazugság és álság közegében milyen talmi a „szeretet", amelyre a népszerűség révén vágyott. Nem a minőség kelt érdeklődést, hanem a deviancia és a botrány, erre hívnak interjúalanyokat a kereskedelmi tévékbe, és a Nemzeti Színház nézőszámát is a „botrányhős" emeli meg, nem a teljesítménye. Mindez természetes következmény egy olyan országban, amely nem tud megbecsülést és elfogadható társadalmi státust szerezni kevés valódi művészének, ahol a szappanoperák dilettáns szereplői is „színészek", a szereptévesztő állam az adófizetők pénzéből szponzorálja a bulvárszínházat, és a Csárdáskirálynőt jogi úton foglalja le magának a központi termékgyár, megakadályozva ezzel, hogy az éppen általa „nemzeti kulturális kinccsé" nyilvánított műalkotást a celebipar fellegvárán kívül ott is eljátsszák, ahol esztétikai értékén tudnák kezelni.
Lehetne tehát (nem csak a fentiekre alapozva) éles bulvárkritikát is adni, de az Örkény Színház, amely maga is bulvárból, a Madách Kamarából lett, és erről Gyabronka főhajtással emlékezik meg - együtt játszott Balázs Samuval és Feleki Kamillal egy hírhedett kommerszben -, láthatóan másra törekszik. A „bulvárvarietének" nevezett előadás kedvesen, olykor önironikusan fricskázza a bulvár közegét. Egy ringben két bokszoló verbálisan próbálja kiütni egymást egyre ütősebb bulvárhírekkel, edzőik kívülről biztatják őket, a bíró pedig néha rászámol a gyöngébb (többnyire horrorisztikus szenzációktól földre került) versenyzőre. Bulvárhírt jelenítenek meg abban a paródiában, amelyből kiderül, hogy valahol az Óperencián túl a motorjára ültetve temettek el egy meggyilkolt motorversenyzőt - komplett temetési revüt kapunk csicsás show-görlökkel. Gálffi László Rimbaud-t mond, de Zwack unikum reklám lesz belőle, még egy kórus is feláll mögé a végére. Ugyanennek a gondolatnak a visszája, amikor álarcos-gépfegyveres kommandó tör be, és kortárs drámát követel, klasszikus drámát kortárs előadásban, továbbá több színházi fesztivált, köztük nemzetközit is. Önparodisztikus jellege van (lehetne) a leszűkített színpadkeretben előadott darabolós gyilkosságnak - hasonló térben játszódik a társulat Ödön von Horváth-előadása, a Kasimir és Karoline, amely maga is súrolja a bulvárt -, a Mészáros Béla által főszerepelt gyilkossal és a láthatatlan társakkal, akik a feldarabolt testrészeket „alakítják" virtuózan. A felsorolt jelenetek hol intellektuális, hol hagyományosabb humorral operálnak.
Egyes számok tisztán a színészetre vannak kihegyezve, Für Anikó és Hámori Gabriella színvonalas tudományos dialógust folytat, mint a végén kiderül, egy pornóforgatás szünetében (fajsúlyosabb lenne, ha hangsúlyt kapna a kényszervállalkozás); Csuja Imre eljátszik egy meghalást, majd megtörve a hitelességet, rákérdez, hogy jól csinálta-e. Vannak a témához távolabbról kapcsolódó epizódok, mint az, amelyben Csuja és Gyabronka iparos szakemberekként mérik föl egy pincehelyiség átalakításának részleteit, amelyben Debreczeny Csaba minden kétséget kizáróan kínzó- és kivégzőkamrát akar létesíteni. De ilyen a rigónak öltözött Máthé Zsolt száma is, amelyben kifejezetten párzási szempontból énekli meg az erdőirtás következményeit. Eklektikusak és nem egyforma színvonalúak a társulati ötletekből, improvizációkból, valamint Tasnádi István, Várady Zsuzsa és Dömötör András írói munkásságából létrejött, Márkos Albert zenéjével és Szemenyei János zongorázásával kísért részletek. Az előadás szándéka - Dömötör András rendezésében - nyilvánvalóan a bulváron ütni és ugyanakkor bulvársikert aratni, ami ugyanúgy nem megy, mint egyszerre fogni egeret kint és bent. Nem helytelenítem, hiszen a bemutató időpontja és a játék jellege egyaránt arra utal, hogy a látottakat évad végi lazításnak, levezető mozgásnak kell tekintenünk. A lazítás nem vonatkozik a játék minőségére: a társulat élvezettel és magas színvonalon teljesít, s ha már úgyis a bulvárban vagyunk, használhatom a legbulvárabb kritikai zsargont: lubickol.
A végére marad egy frenetikus musicalparódia, ami tulajdonképpen nem is paródia, hanem eredeti - azaz ugyanolyan másolat, amilyet ország- és világszerte játszanak különböző címek alatt. Debreczeny Csaba kezdi a szirupszólót, majd fokozatosan bekapcsolódnak a többiek, föllép a két nyálszerelmes, az ijesztő sötét alak, a komikus trió, a plebejus ének- és tánckar, mindannyian önleleplező versekben kommentálva saját közhelyvoltukat, s ezalatt forog velük a giccsfényekbe öltözött, giccsfelhőbe burkolt giccsszínpad, működik az egész giccsmechanizmus, „nem vagy egyedül", énekli éltében-holtában a teljes giccsapparátus, a fináléba még a két hiányzó giccselem, a gyerek és a kutya is megérkezik.
Sürgősen le kell kötni a játszási jogait, mielőtt még bemutatja a Budapesti Operettszínház.
(Kihagyhatatlan - Örkény Színház)
KOLTAI TAMÁS

1970.01.01. 01:00