Mesél a bécsi erdő / Örkény Színház

Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő / Örkény Színház

Szabó Zsuzsa

Még a bababolt cégére sem egy tütübe öltöztetett pozsgás lányka, hanem egy zörgő csontváz.

A Bagossy László rendezte Mesél a bécsi erdőben egy olyan polgári világot fedezhetünk fel, ahol a cukros máz mögött ijesztő kislányokat, egy náci fiút és gyerekgyilkosságot látunk, a könnyed bécsi dallamok mellett pedig részeges rikácsolás, gyermeksírás hangzanak fel. Még a bababolt cégére sem egy tütübe öltöztetett pozsgás lányka, hanem egy zörgő csontváz.

Ez a kettősség mindjárt az előadás legelején arcul csap: a fekete, üres színpad közepén egy fekete zongorára, és a mellette, nekünk háttal ülő copfos, bodros ruhájú kislánynak öltözött felnőttre esik a reflektorok fénye. Talán csak utólag visszagondolva mondom azt, hogy már az is vészesen bájos, ahogy pötyögni próbál valamit a zongorán, de mikor hirtelen hátrafordul, a hideg fut végig a hátamon: egy szőrös férfi fordul felénk, és kajánul a szemünkbe néz. Ez az apró káprázat előrevetít szinte mindent, ami az előadásban történni fog. A copfos kislány (az előadás zenei anyagát biztosító Kákonyi Árpád) pedig, mint egy álruhás farkas, idilli festménnyel díszített fekete zongorájával (ami szinte az egyetlen díszlet), folyamatos veszélyként lesz jelen a színpadon.

Annak ellenére, hogy bababoltban nőtt fel, Zsigmond Emőke Mariannja már a történet elején sem él álomvilágban. Nem egy naiv csitri, hanem függetlenségre vágyó, talpraesett lány, aki a házasság kérdésében eleinte engedni látszik apja akaratának. Jövendőbelijének tuskósága és fantáziátlansága annyira fullasztja, hogy gondolkodás nélkül beleszeret Alfrédba. A Polgár Csaba játszotta szereplő azonban egy követelőző, számító senki, aki addig tart ki a nők mellett, amíg vagy a pénztárcájuk, vagy a fiatal testük érdekli őt. A figurában az az érdekes, hogy mindezek ellenére, egy-egy mondat erejéig felsejlik benne egy érző, felelőssége tudatában lévő, ám azzal mit sem törődő fickó: Polgár Csaba játékának köszönhetően Alfréd az előadás legélénkebb és legösszetettebb figurája. Mariann belebolondulva, reményekkel telve hagyja ott mind apját, mind jegyesét.

Ez a kettősség mindjárt az előadás legelején arcul csap: a fekete, üres színpad közepén egy fekete zongorára, és a mellette, nekünk háttal ülő copfos, bodros ruhájú kislánynak öltözött felnőttre esik a reflektorok fénye. Talán csak utólag visszagondolva mondom azt, hogy már az is vészesen bájos, ahogy pötyögni próbál valamit a zongorán, de mikor hirtelen hátrafordul, a hideg fut végig a hátamon: egy szőrös férfi fordul felénk, és kajánul a szemünkbe néz. Ez az apró káprázat előrevetít szinte mindent, ami az előadásban történni fog. A copfos kislány (az előadás zenei anyagát biztosító Kákonyi Árpád) pedig, mint egy álruhás farkas, idilli festménnyel díszített fekete zongorájával (ami szinte az egyetlen díszlet), folyamatos veszélyként lesz jelen a színpadon.

Annak ellenére, hogy bababoltban nőtt fel, Zsigmond Emőke Mariannja már a történet elején sem él álomvilágban. Nem egy naiv csitri, hanem függetlenségre vágyó, talpraesett lány, aki a házasság kérdésében eleinte engedni látszik apja akaratának. Jövendőbelijének tuskósága és fantáziátlansága annyira fullasztja, hogy gondolkodás nélkül beleszeret Alfrédba. A Polgár Csaba játszotta szereplő azonban egy követelőző, számító senki, aki addig tart ki a nők mellett, amíg vagy a pénztárcájuk, vagy a fiatal testük érdekli őt. A figurában az az érdekes, hogy mindezek ellenére, egy-egy mondat erejéig felsejlik benne egy érző, felelőssége tudatában lévő, ám azzal mit sem törődő fickó: Polgár Csaba játékának köszönhetően Alfréd az előadás legélénkebb és legösszetettebb figurája. Mariann belebolondulva, reményekkel telve hagyja ott mind apját, mind jegyesét.

Se szerelem, se függetlenség, és persze boldogság sincs. Amivel mégis tapasztaltabbá válnak a szereplők, az az, hogy elvesztik ezekbe az eszményképekbe vetett hitüket. Tehetetlenségüket hangsúlyozzák az Istenhez intézett, egyre sűrűbb fohászok, az Isten akaratába való kapaszkodás. A rendezés azonban van annyira kegyetlen, hogy egy-két fricskával ez alól a hit alól is kihúzza a talajt.

Bár a folyamatos kiábrándulást az előadás konzekvensen ábrázolja, az élet idilli és kegyetlen oldala közötti feszültséget pusztán felmutatja, és további kérdéseket sem feszeget. Pont ezért van az, hogy a rendezői fogások, a káprázatos színészi alakítások sziporkázó előadásnak adnak lehetőséget, egy idő után mindez mégis kifullad.

(http://7ora7.hu/2016/03/31/mesel_a_sotet_erdo)

1970.01.01. 01:00