MOLNÁR SZELET KAVAR

2006. január - Színház
Korábbi dolgozataimban néhányszor már innen-onnan körüljártam a megállapítást, miszerint Molnár Ferenc nevű drámaírónk nem sok teret enged a függetlenedni óhajtó rendezői koncepcióknak. Most Mácsai Pál és az Örkény Színház jóvoltából olyan Az üvegcipő-előadást láthattunk, amely a legmesszebb rugaszkodik el az írott betűktől, még éppen anélkül, hogy a produktumot az írói kézjegytől megfosztaná. (Ha a remélt olvasók még nem fedezték volna fel: ez az a típusú kritikusi igény, amelytől túl messzire rugaszkodni sem nem tudok, sem nem akarok.)
Hogy Molnárban, jelesül az Üvegcipőben jócskán vannak édeskés, sőt émelyítő ízek, tagadhatatlan. Amikor Mácsai átírja Irmának a Ciklus keresztnevű Sepszkírről szóló esztétikai állásfoglalását, s csupán a keresztnév és a – helyesen ejtett – vezetéknév felcserélésére szorítkozik, a mondott ízektől határolódik el. A hangsúly az iróniára, a fanyar, karcos ízekre helyeződik át. A színigazgató egy korábbi rendezése kapcsán a csillogó Csehovról írtam; most az elidegenítő Molnár paradoxonát emelném ki.
Elidegeníti Molnárt az adott esetben maga Molnár, aki Végvári Tamás bámulatos maszkkal kistafírozott alakításában jelenik meg, és merőben szokatlan dolgokat művel: harangot kongat az időmúlás megjelenítésére, avagy a viharjelenetben szélgépet működtet. Sok dolga amúgy nincs az előadásban, s dramaturgiai funkcióra is csak akkor tesz szert, amikor rendőrtanácsosként, mondhatni, igazságosztóként üzemel, jelenléte azonban jelzi, hogy amit a tisztelt közönség lát, az nem élet, csak (?) irodalom, egy finom, rezignált, ősz hajú, pápaszemes, nem kevéssé pohos idős dzsentlmen produktuma. De megmutatkozik ez az elidegenítő – és ezzel magasabb irodalmi rangra előléptető – szándék számos egyéb rendezői megoldásban is. Például mindjárt Füzér Anni száraz – és nyilvánvalóan rendezői sugallatra született – díszletében, amely a helyszíneket és járásokat éppen csak jelezve teremt rideg, minden otthonos-hangulatos bútor vagy kellék nélküli játékteret a szereplőknek. (Szakács Györgyi jelmezeiből viszont ezúttal hiányzik a rá jellemző alkotói ihletettség.) Hosszan lehetne sorolni a további részleteket, így a már említett vihart, amely egy fél színpadnyi lepel (civil minőségében ünnepi asztalterítő) hullámoztatásában tombolja ki magát, a mennyekből hulló szirmokat, amelyek éppoly égszínkékek, mint Irma rajongott szódásüvegei, a botrány szemlélőinek fotográfiához rendezett tablóját, avagy a hepiendet súlyosan relativizálni hivatott, látomásos menyegzői zenekar visszarendelését.
Ám a rendezői szándékok első számú megtestesítői mégiscsak a színészek. Ne tagadjuk, hogy Molnár szereplői elsősorban szerepkörök egyéni recept szerinti illusztrálói: csillagszeműen rafinált naivák, az érett asszonyiság konvencionális színeiben szikrázó primadonnák, morcos, de kenyérre kenhető natúrbursok, léha bonvivánok (bon vivant: aki tud élni). De mesteri megszerkesztettségüknek hála, ezek a szerepkör-illusztrációk bámulatosan képesek fölvenni alakítóik hús-vér körvonalait, valósággal egybeolvadnak velük, s így esik meg, hogy mindnyájunknak, sőt egész színháztörténetünknek megvannak a maga emblematikus Molnár-figurái, hogy a magam kedvenceiből csak Ruttkai Éva Anniját, Páger Antal Turaiját, Domján Edit Irmáját, Sulyok Mária Plata-Ettingennéjét, a legújabbak közül Kerekes Éva Színésznőjét vagy Csányi Sándor Liliomát emeljem ki.
Mácsai színészvezetése egészen sajátos: elemel a valóságtól, stilizáltat, elidegeníttet, de egyszersmind, az ábrázolás legmélyén, minden megnyilatkozást a színész felépítette alakból vezet le, tehát bizonyos szintig humanizál is, s ezzel a kettősséggel sikerül elkerülnie minden didaxist csakúgy, mint minden giccsbe hajló negédet. Ebben a bonyolult konstrukciós munkában több ihletett partnerre is akad. Az elsők közt említhetem Hámori Gabriellát (Irma), akinek színészi vértezetében én még eddig nem találtam hézagot, és a szereposztás legaljáról Bíró Krisztát (Keczeli Ilona), aki éppenséggel specialistája a környezetüktől elütő, fanyarra stilizált alakoknak.
Irmához Mácsai talált egy alaphangot: az egzaltált exhibicionizmusét, amely Hámori Gabriella minden megnyilatkozását áthatja. Ez a kislány, bár „ártatlan", de nem őszinte, és nem is naiv, hanem mestere az öndramatizálásnak, és magára írt életszerepét játssza el elemi játékösztönnel, Diderot színészparadoxona szerinti átéléssel és kívülállással, mígnem a rongyos muskátli parádés szerepében puhára főzi a naiv műbútorasztalost. Partnereként Gálffi László (Sipos) egészen furcsa alakítást nyújt. Sipos Lajos ugyanis – és ezt az előadás egy pillanatra sem feledteti – nem az ő szerepe, sőt a lehető legtávolabb áll az ő szubtilis érzékenységű, minden ízében művészi művészalkatától. Nos, Gálffi a rendező bábáskodásával képes ebből a hátrányból előnyt csiholni: belecsempészi az agglegény asztalosba az ifjú Rimbaud-t, és eljátssza, hogyan játssza el Gálffi László Sipos Lajos szerepét.
A dráma tengelyében álló trió harmadik tagjaként, vagyis Adél szerepében Für Anikó rezignáltan pajkos, szája sarkában megbúvó mosolyával, fásultan, már-már spleenesen érzéki színpadi lényével teremt sajátosan összetett figurát, annak ellenére, hogy a vezérmotívumául választott lefojtottság miatt néhány nagyobb váltás alkalmát – valószínűleg szándékosan – kihagyja.
Három főszereplőjével, valamint Végvári Tamással és Bíró Krisztával Mácsainak szerencséje volt. Ha vár az előadással úgy tizenöt évet: még a  Roticsnéhoz túl fiatal, de amúgy csupa találó színt felrakó Egres Katinkával is szerencséje lett volna. A többiek, anélkül hogy az előadás összhatását lerontanák, kevésbé meggyőzőek. Czukor Balázs (Császár Pál, azaz a negyedik főszereplő) homogénebbül ellenszenves, mint azt szerepe és az előadás stílusa indokolná. Járó Zsuzsa (Viola) az egész dráma legcsikorgóbban negédes párjelenetébe az őszinteség szikráját sem lopja bele; a koncepció által megengedett viszonylag alacsony szinten sem teszi emberivé a figurát. A házmesterpár alakítói közül Máthé Zsolt jelentéktelen, Kovács Olga nehezen érthető módon népszínművesre, szinte már tűzrőlpattantra hangolt. Végül Jánoska Zsuzsának (Miss Burnaby) a rendező egyszerűen nem teremtett játéklehetőséget, és meg is bűnhődik érte: a kuplerosné angol társalkodónőjének szerepében rejlő kabinet jellegű humorlehetőség teljesen elsikkad.
Ami a dramaturgiai munkát (Guelmino Sándor és bizonyára Mácsai Pál) illeti, a kihagyott majd tucatnyi szereplő hiánya nem érződik, bár Lilike szerepének fehéregérre való átosztása nekem inkább atelier érvényű poénkodásnak, semmint igazi trouvaille-nak érződött. A húzásokkal sincs bajom, csak épp sajog a szívem a „nagy marha kis marháért", a mirtuszkoszorút öltött Romajzer Adélkáért, leginkább pedig a „kegyelmes grófné Engemcsiccsért".
Néminemű szeplőivel egyetemben szerettem ezt az előadást, úgy is mint a Molnár Ferenc-i, sokszor egyneműként jellemzett színpadi kánon rugalmasságának újabb dokumentumát.
Szántó Judit

1970.01.01. 01:00