OLGA, ISTENHIT, VODKA

OLGA, ISTENHIT, VODKA
2006. novemer - Kritika
Az a bizonyos évszám, amelyet aligha lehet súlyos érzelmek nélkül említeni, a Murlin Murlo című Nyikolaj Koljada-darab születésének éve is. 1989-ben írta a szibériai születésű szerző ráhangolódva a korra. Világvégét vizionál benne, és jól teszi, hiszen egy világ szűnt meg akkortájt létezni. Ami az érdekes, hogy a darab legerőteljesebben a kontinuitás eszméjével hat – ezt az Örkény Színház bemutatója is jelzi -, azzal a határozott állítással, hogy bár minden változik, soha nem változik semmi.
A Sipilovszk nevű hely, melyet csak a drámairodalom térképén lehet föllelni, a jóisten háta mögött helyezkedik el. Innen is az új cím, zárójelbe téve az eredetit: Szibéria Transz. Sok mindent jelent, például a vágyat, hogy Sipilovszkot el kéne végre hagyni, de azt is, hogy folyamatos ,,transzban” (értsd: vodkailag) ezt nem olyan könnyű megtenni. Továbbá jelzi azt is, hogy nem csupán Olga, a kisvárosi Marilyn Monroe lesz itt a főszereplő. (Érdekességként: a szöveget, mely beszáguldozta a világot, a német színpad Brikett Bardoof címmel fordította.)
A rozzant bérházat feltételező, lenyúzott lakószoba életét a Leningrádból érkező önjelölt írózseni kavarja föl. Addig normálisan mentek a dolgok, kivéve talán azt, hogy a rádió bemondta a világvégét. Olgát a terhes felesége mellől sűrűn látogatta a nagy testű szomszéd, és az egykedvűen lebonyolított egészségügyi aktusok között feltehetőleg be-betámolygott olykor a nővére, Inna is. Legalábbis valószínűnek tűnik, hogy nem csupán a frissen érkezett nagyvárosi ágybérlő látványa részegítette meg. Innentől sima a sztori, a két nővér összecsap a ványadt entellektüelért, és a nagy testű szomszéd is védi a ,,javait”. Igazából a modus vivendi az, amely igazán érdekessé teszi a kultszerző Koljada két korszak határán született művét. Azoknak a létezésformáknak a folytonossága, amelyek társadalmi formációktól és világvégéktől függetlenül csupaszítják delíriumos transszá magát a létezést.
Spiró György eredeti fordítását a darabot rendező Guelmino Sándor írta át – Orbán Eszter dramaturg segítségével – az Örkény színpadára. Helyzetkomikumból helyzetkomikumba zuhan a darab, miközben a szöveg is a humort erősíti. A mélyén viszont megmarad az emberi esendőség univerzálissá tágított rémlátomása, amelyben az emberiség önmagát siratja. Az Európa és Ázsia határán, Jekatyerinburgban megtelepedett Nyikolaj Koljada, akinek jelenleg kilenc darabját játsszák – a tanítványaié mellett – a róla elnevezett (!) színházban leginkább talán ezzel hat. Vagyis azzal, hogy a létezés pontosan körvonalazott tragikumát nem keveri a kifejezőeszközként használt humorral. Egyidejűleg vannak jelen két különböző dimenzióban.
A csehovi névrokonával csupán távoli, de mégiscsak rokonságot vállaló fiatal Olga az isten-férfi-pia Bermuda-háromszögébe zárva keresi a kiutat. Istenhite úgy tűnik, nem óvja, társkeresése örömtelen, s a naponta bevedelt vodkaadagjának is csak annyi a pozitívuma, hogy még mindig kevesebb, mint amennyit a nővére dönt magába. Létezésének tere, az egyterű szobakonyha a fölcsukható ággyal, önmagában fölér egy képzőművészeti alkotással. Horesnyi Balázs díszlete antropomorf képződmény – szereplők nélkül is pontosan tükrözi létformájukat. A benne lévő tárgyak Olga életének relikvái, melyek között helyet kapnak a létezés idilli foszlányai. Az infralámpával megvilágított konyhakert, a baba, a maci.
Hámori Gabriella olyan Olgát mutat, akiből a létezés bátorsága már-már kifogyott. Ösztönös lénye lehetne az, amely a cél felé sodorja, ha az általánosságokon túl egyáltalán lenne valamifajta célja. A sápadtan kislányos figurát hozó Hámori erőteljes színészi munkája ott lesz sápadtabb, ahol Kerekes Éva Innája megjelenik. A kettejük viszonyára mintha kevesebb figyelem jutott volna, így a városka Murlin Murlója többnyire bénázva figyeli, hogy az általa kiszemelt pasit miként próbálja a síkrészeg nővére lenyúlni. Kerekes színészi bravúrral zsonglőrködi végig az előadást, tölti meg élettel az Olgáénál jóval egysíkúbb figurát. Amúgy hihetetlen bátorság van abban, ahogy az előadás szereplői megmutatják színészi fizikumuk legelőnytelenebb oldalát. Kerekes Éva gyönyörű őzikelábai – gondoljunk például Roland Scimmelpfennig Nő a múltból című darabjának Romy Vogtl ä nderére – itt eldeformálódott alkoholistára vallanak, Anger Zsolt pedig – szintén egyfajta mágikus színészi átalakulás eredményeként – minimum kétszer annyi hájat mutat, mint amennyi van neki. Anger egyébként – a kontinuitás jegyében – brutálisan hozza azt a férfitípust, amely a rendszerváltozás után sem hat ki. A legjobban még talán Dömötör András Alekszeje járt, hiszen őt Benedek Mari szocializmusból itt ragadt ruháin túl csak egy szemüveg jelentékteleníti el. Finom utalás ez – még ha elsőre nem is annak tűnik -, ugyanúgy, ahogy Dömötör játéka is hihetetlenül kifinomult. Az annak rendje és módja szerint alapjában gyáva, elfojtott agressziótól sem mentes írófigura a végére már-már átveszi a főszerepet, de aztán ahogy jött, el is tűnik Sipilovszkból.
Az Örkény Színház szorgalmas nézői lassan megismerhetik, hogy mit is jelent az úgynevezett ,,új dráma” Európában, vagyis az Urálon innen és az Urálon egy kicsit túl. Egyrészről ,,Olga, istenhit, vodka”, másrészt a nyugati civilizáció csak látszatra elfogadhatóbb, szétroncsolódott emberi kapcsolatai. (Lásd a fent említett Schimmelpfennig.) Ezen túl sok minden közös van bennük. Például a világvége.
Kállai Katalin

1970.01.01. 01:00