ROZSDA ÉS PATINA

2002.12.23. Népszava
Két művészeteszmény határán, régi és új esztétikai rendszerváltásakor játszódik az itáliai klasszikus Magyarországon eddig még soha be nem mutatott darabja, A komédiaszínház.
A commedia dellarte helyébe a jellemvígjáték, a mintákon és sémákon alapuló alkalmiság helyébe az előre megtanult szöveg és a frissebb, életszerűbb figuraformálás lépne. Orazio, a társulatigazgató a maga csöndesen bölcs (néha pedig csöndesen korlátolt) módján támogatja is a teátrumi reformot. A tagok véleménye megoszlik, s valójában egyikük sem tudja még, merre is kellene indulnia a színpadon.
Babarczy László rendező higgadt, tiszta elemzéssel vitte a Madách Kamara Színház deszkáira a Magyarósi Gizella által fordított színművet. Nyoma sincs itt a színház a színházban típusú komédiák belterjes túlszínezettségének. A még tegnapi szöveget tegnapi módra próbáló trupp valamennyi aktora a maga embersége és talentuma szerint igyekszik (vagy nem igyekszik) elmozdulni a holnapi stílus üdve felé. Átérzik egzisztenciájuk fenyegetettségét, sőt a művészi tevékenység - az élethez viszonyított - egészében kérdéses voltát. Kerekes Éva kiugrott bölcsész adjunktusnőként megjelenített, szemüveges primadonnájától Végvári Tamás az öregedés félelmeit főleg Pantalone veres maszkja mögött megélő Toninójáig mindenki az üres - vagy épp túltelített - jelen időben billeg. Járó Zsuzsa eh. a másodhegedűs, Bíró Kriszta a szereleméhes mitugrász, Crespo Rodrigo a direktorával vitatkozó rezonőr, Dunai Tamás a cinikus önvédelmű, kedves öreg ripacs, Szűcs Gábor a társulati katalizátor, Honti György az illúziótlan mókamester, Jakó Máté Attila a nélkülözhetetlen, ám mindig mindenben a rövidebbet húzó Súgó szerepéhez talál takarékos utat. Az övékénél tágasabb tér nyílik a gárdába befurakodó két újonc előtt. Némi szerencsétlenkedés után Lelio, a tengődő író és Eleonora, a szerződés nélküli énekesnő bizonyul a jellemvígjáték legígéretesebb tehetségének. Ennek a két korgó gyomrú csellengőnek még kevéssé volt alkalma beleromlani a mechanikus rögtönzősdibe, illetve belőlük mintha könnyebben buggyanna ki az őszinteség. Debreczeny Csaba szinte a magyar Liliomfi-korból fogalmaz vissza egy ködevőt, Für Anikó Madonna-karikatúraként a harsányság grádicsaira is fellép az összességében szűrtebb, tartózkodóbb előadásban.
Ez idáig mind szép. Horesnyi Balázs óaranyból rozsdássá barnított, másutt fáradtzöld patinájú színházdíszlete is, Szakács Györgyi bús és vidám jelmezei is. A künti utca is, mely apró házacskái mellől sokáig csak a zsongást engedi be, hogy a végén a sejtelmes világításban sejtelmes árnyak is jöjjenek. A baj csupán az, hogy az este nagyobb részében dögunalom terjeng. A kifejezést egy régi játszási metódusra Orazio alkalmazza. Rengeteg elméleti fejtegetés terpeszkedik a szövegben. Duma - ahhoz képest, ahogyan az alakok közt megképződik és áldozatokat szed a stílusváltás járványa. A kívánatosnál sokkal testesebb és privátabb szövegtömeg aknázza alá A komédiaszínházat.
Ráadásul igazi tétje csak az Oraziót, a társulatigazgatót finoman fáradt, minimálisan bogaras, könnyen kenyérre kenhető férfiként prezentáló Mácsai Pál számára van. Mindössze az ő szituáltságát lehet szolidárisan és gonoszkodva aktualizálni. Meg persze a Mácsai vezette kis Madáchét, a nagy Madáchcsal szemben. Hiába járkál azonban Mácsai Oraziója a nézőtér körül, hiába megy fel az erkélyre is, ritkán tud egy jó ügy érdekes, érzéki és fontos körébe keríteni minket.
Tarján Tamás

1970.01.01. 01:00