SIRÁLY IRÁLY

SIRÁLY IRÁLY
2005. január, Criticai Lapok
…Hasonlóképpen inkább ars poeticaként, semmint önmeghatározásként értelmezhető az Örkény István Színház nyitóelőadása, a Mácsai Pál rendezte Sirály is, ami egyszersmind összegzésnek is tekinthető, hiszen a három éve együtt dolgozó társulat tapodtat sem mozdult a Madách téren székelő és a Madách Kamara nevet viselő teátrumából, s a jelek szerint a művészetfelfogásán, színházeszményén, munkamódszerén sem változtatott, csupán a cégtáblát cserélte ki. A névváltoztatás persze mindenképpen a tudósítás, a deklaráció gesztusa: az annak idején a Mi újság, múlt század? előadással megkezdett, s az azóta megtett út vállalásának, folytatásának hangsúlyozása. Maga a Sirály-előadás azonban lényegét tekintve nem a színházról szól – legfeljebb azt a szellemiséget, művészi igényességet érzékelteti, amelynek jegyében a társulat tagjai színházcsinálásra szövetkeztek, s ennyiben valóban programadónak is tekinthető -, sokkal inkább az emberi önzésről. Az egymás mellett elbeszélés csehovi dramaturgiájának rafinált működtetése nem pusztán a komikum érvényesülését segíti, de a kedélyes társasági miliőben felhalmozódott temérdek önzést is felszínre hozza. Czukor Balázs Trepljov-alakításának bravúrja, hogy ennek a látszólag teljesen elviselhető közegnek az elviselhetetlenségét hitelesíteni tudja, és ezzel Kosztya öngyilkosságát is. Egyetlen hangsúlyos néma feszülés a teste, ahogy a sorsával kiegyezni próbáló, küllemében is teljesen megváltozott, idegenné lett Nyina zavaros beszédét hallgatja. Nem a szerelem, a remény vagy bármi más végérvényes, drámai elvesztésének tragikus pillanata ez, hanem az élet értelmetlenségének igazolódását látó döbbeneté.
Ebben a tulajdonképpen kedves, szerethető társaságában még Medvegyenkó a legellenszenvesebb, tán mert Máthé Zsolt tanítója a szerepkonvenciókkal ellentétben cseppet sem sajnálatra méltó, szánalmas figura; meglehetős agresszivitással, kellemetlenül teszi folyton szóvá nehéz életkörülményeit, s beszél állandóan arról, amiről társaságban nem illik: a pénzről, anyagi helyzetéről A rendíthetetlen panaszkodásban Végvári Tamás Szorinja méltó párja, ám a nyugalmazott államtanácsos rendkívüli szerethetőséggel és nagyvonalúsággal teszi ezt. Nem kevésbé sarmőr Gálffi László Dorn doktora. Tökéletesen illik rá Arkagyina jellemzése: „Most is elbűvölő, de akkor ellenállhatatlan volt.” Szeretetteljes gyengédségből és végtelen megértésből épített masszív kívülállása megóvja őt az érzelmi viharoktól és megrendülésektől. Kedélyes cinizmusnak álcázott életfilozófiája hatékony önvédelmi stratégia egyben. Őt már csak megérinteni lehet – egy formabontó művel például, mint Trepljov, vagy egy szál, Polina Andrejevna által utóbb elkobzott virággal, ahogyan Nyina teszi -, felkavarni nem. Ritka megnyerő önzés az övé. Arkagyina hozzá képest rendkívül átlátszó. Köznapi megnyilvánulásaiban sokkal átlátszóbb, mint az ugyancsak Kerekes Éva játszotta színésznő a Molnár Ferenc-darabban, A testőrben, ám ott épp a talányosság a lényeg, míg itt annak hiánya. Arkagyina emberi habitusa nem annyira színészi talentumára, mint inkább emberi önzésének mértékére enged következtetni, bár a kettő mintha erősítené egymást, amikor a hirtelen rosszul lett Szorinhoz segítséget hívva az érkezők minden figyelmét magára vonja, úgyhogy a beteg kénytelen önerőből megoldani a problémát. Ám Arkagyina ahhoz nem lehet elég átlátszó, hogy Trigorin ne higgyen neki, amikor írói zsenialitása előtt leborulva szerzi magának vissza őt az asszony. Ez a két önzés egymásra utalt; remekül egészíti ki egyik a másikat. Széles László Trigorinja egyébként kevéssé tűnik ambiciózusnak és magabiztosnak, a nagy íróra vonatkozó sztereotípiákat mintha inkább Nyina mohó rajongása és Arkagyina elvárásai vetítenék rá. Jelentéktelen külseje a fakó kockás ingben, kopott, feltűrt szárú nadrágban, pecabottal (a jelmeztervező Füzér Anni) meghitt önazonosságot sejtet, ám az alkotói kétségeiről, vívódásairól szóló vallomása még ennek fényében is kicsit halványnak tetszik. Trigorin szürkesége finom iróniával ellenpontozza Hámori Gabriella Nyinájának feltétel nélküli, lázas rajongását. Ez a lelkesültség Nyinánál életkori sajátosság – ugyanolyan lendülettel ugrik a darab elején Trepljov nyakába, amilyen vehemenciával később Trigorint támadja le, megcsókolva a férfit. Naivitásnak azonban nyoma nincs benne, nagyon is céltudatos minden gesztusa: helyét keresi, pontosabban helyezkedik a világban. A negyedik felvonásban visszatérő Nyinában már szinte szétválaszthatatlan a színésznő és az ember, egyetlen közös vonással: mindkettő túlélő.
Ahogyan Járó Zsuzsa Másája is, aki ugyancsak a szerepkonvenciók ellenébe megy, amikor ironikus derűvel közli, hogy boldogtalan. Egyáltalán, a szokottnál sokkal több életerő és önmagára figyelés van benne, s érzékeltetni tudja a viszonzatlan szerelem apró örömeit és izgalmait, végső soron boldogságát is. Őt igazolja az anyja, Polina Andrejevna sorsa, aki Dorn doktor iránti beteljesült szerelme ellenére sem boldog. Pogány Judit tüneményes rebbenésekből, gyermekded gesztusokból formálja meg a társaságban talán egyedül külső kontrollos személyiségű Polina alakját, aki nem is férje zsarnoki lényétől, inkább saját folyamatos bűntudatától szenved. Annál is inkább, mert Csuja Imre Samrajevje egyáltalán nem zsarnoki lény, és tulajdonképpen abban sincs semmi kivetnivaló, hogy intézőként számára a gazdaság érdekei az elsődlegesek. Tán nem oly pallérozott, mint a művésztársadalom vagy az értelmiség, de tapintat dolgában például igazán senkinek nincs mit a másik szemére vetni.
Mindent összevetve, nem is olyan élhetetlen az élet a Szorin-birtokon - csak minek.
Szűcs Katalin Ágnes

1970.01.01. 01:00