Télen utazni - Élet és Irodalom - Fáy Miklós

Nem kell télen utazni. Ez az első tanulsága az Örkény Színház Téli utazás előadásának, de tudom, hogy félreérthető. Csak azt akartam mondani, hogy utazni nem kell hozzá, tél sem kell hozzá. A Téli utazás érkezéssel kezdődik, belép a lírai én a szobába, kezében banánosdobozzal. Itt fogunk élni az elkövetkező bő egy órában.
Nem a semmiből jött gondolat Schubert dalciklusát színházba vinni, valahogy mindig is ott volt a helye. Készült belőle videóváltozat Ian Bostridge énekével és szereplésével, és mindig is azt éreztem, hogy azért is szeretik az operaénekesek a dalciklust, mert lehet vele mit kezdeni. Könnyebb hozzáférni, mint huszonnégy elkülönült Schubert-dalhoz, története van, drámai helyzete, kirúgott pasi emlékszik vissza a boldogságra, és megy, megy a magányba, hidegbe, viharba, télbe.
A kirúgott pasi jelen esetben Borsi-Balogh Máté, tökéletes kirúgottpasifazon, kövér és melegítős, fülében a készülék, amin ritmusos és dallamtalan zene szól. Nagyon kellene szeretni tudni annak a nőnek, aki kitartana mellette. Tényleg tökéletes. Egy apróság hiányzik: nem énekes. Színész.
Tudtam, hogy szép a hangja, hogy ez most nem valami színészek énekelnek este lesz, mert egy Örkény-buliban már énekelt egy számot a ciklusból, de más egy dal, és más huszonnégy. Úgy értem: el fog készülni az erejével, be fog rekedni, egy órán keresztül csak az tud énekelni, aki tényleg tanulta. De leginkább az sem.
Így is van. A Hársfa után, vagyis az ötödik dal végére már hallható a hangi fáradtság. De addigra kit érdekelnek az ilyen apróságok? Már benne vagyunk a történetben, voltaképpen a hang fáradása is eszközzé válik, megy ki a tartás a fiúból, pedig eleve nem volt benne sok, inkább csak a sértettség tartotta állva. Ülve. Fekve. Most már bele fog dögölni a magányba.
Zenét hallgat, olvas, videójátékozik Schubert-zenére, hallgatja a szomszédokat. A szomszéd magányost, a kísérő Kákonyi Árpádot. Ugyanazt a ruhát viselik mindketten, ízlés dolga, hogy azért, mert a kettő egy ember, vagy azért, mert a szomszédban ugyanaz a szerencsétlen lakik, mint idehaza.
Volt egy előzetes minimál diadalképem az előadásról: ha sikerül a színházba járókkal meghallgattatni a teljes dalciklust, akkor már nem fölösleges.
Olyan közönség találkozik a darabbal, amelyik nem feltétlenül szalad a koncertre, ha ez van meghirdetve, de most meghallgatja a művet, és megszereti.
Mert hogy legyen olyan, aki meghallgatta és nem szereti, ahhoz nekem kevés a fantáziám. Van tehát egy népművelési minimum az előadásban, amit vidáman teljesít is.
Van egy magasabb szint is, hogy ez valóban színdarabbá váljon. Hogy az ember a végén ne azt mondja, rendben van, de miért nem egy énekessel próbálták meg előadni, mit ad hozzá a koncertélményhez a melegítőnadrág és a két matrac.
Azt adja, amit kell. Azt, amit Schubert adott, amikor nekiállt megzenésíteni Wilhelm Müller verseit. Sírós, érzékeny versek, nincs velük semmi baj, csak annyi, hogy ma az ember óhatatlanul a lány oldalára áll: örülj, hogy megszabadultál a féleszűtől. De ha a féleszű már maga Schubert a zongoránál, akkor ostoba vagy, te lány, ennél csodálatosabb és tüneményesebb embert nem találhattál volna. Mondd már, kövér és idétlen, de micsoda gazdagság van benne.
Pont ezt érzem Borsi-Balogh Mátét hallgatva. Mondanám, hogy Schubert én vagyok, Schubert mi vagyunk, de sajnos nem így van. Ő Schubert.
Gazdagság van benne. Örvendek a szerencsének. (Schubert: Winterreise – Örkény Színház, október 29.)
 

1970.01.01. 01:00