Tétek, tételek, tétlenek

Ismerjük, milyen az, amikor valaki segítségül a kisujját nyújtja, és cserébe tövestül kitépik a karját. Már ha hagyja. Sen Te, Brecht példázatának főszereplője, „a szecsuáni jó ember” végül nem hagyja. De nem maga miatt, hanem mert már van vesztenivalója: a hasában lüktető élet. És innentől borul is a prekoncepció – mármint nem a brechti, hanem a fikcióbeli szecsuáni –, ugyanis a lányból, aki nem tud nemet mondani, titkon előbújik az érdekérvényesítő énje, másképp fogalmazva: a felelősségtől bekapcsol az önvédelmi reflexe.

Brecht válságszagú (1938 és 1940 között írt) tanmeséjéhez sokfelől közelíthetünk, és az Örkény Színházban Mácsai Pál rendezőként nem is igazán teszi le a garast egyik vagy másik értelmezés mellett sem. Mintha inkább élére állítaná. A formai követelmények – kiszólások, songok, racionalizálás stb. – szigorú betartásával jobbára érzelmi síkra tereli a történetet, mert nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy Sen Te anyai örömök elé néz, mint arra, hogyan válik a kegyeit nem egészen (hiszen anyagi ellentételezésért), vendégszeretetét viszont valóban önzetlenül osztogató utcalányból – álruhában – önző (?) vadkapitalista, aki speciel amellett, hogy bebiztosítja a saját jövőjét, kifehéríti a helyi gazdaságot, és munkára ösztönzi az addig ingyenélőket. És tartja a hátát. Meg az egész, jó nehéz szerkezetet.

Mácsai az eredeti címet választja, és annak állításából indul ki: van jó ember ebben a nyomorúságos külvárosban. Noha Sen Tét a mai fogalmaink szerint eleinte inkább baleknak mondanánk. Jóindulatú ember, akit könnyű kihasználni, és akit mindenki ki is használ. Még az istenek is, akik itt nem hárman, hanem egyenesen öten vannak, egy kisebb delegáció, amely a felsőbb szférákból egy kis felmérésre aláereszkedik. Öltönyben, kiskosztümben, huzigálós bőrönddel. Fekete-fehérben, fejükön átlátszó munkavédelmi sisakkal. És azt hiszik, mindent (át)látnak, de valójában édeskevés közük van ehhez a földhözragadt léthez, a piros raklapokból rakott „házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom”-hoz (díszlet: Izsák Lili). Bedobnak egy kisebb tőkeinjekciót – kvázi kiírnak egy meghívásos dohánybolttendert –, majd a nyertesre hagyják, hogy kezdjen vele, amit tud, fialtassa a pénzmagot, és mossák kezeiket. (Nem mellesleg istenekhez képest fura, igencsak materialista szemléletű jutalmazás ez.) Kicsit azért még tárgyalgatják az ügyet, de a sokféle felülvizsgálati szempont mindig kioltja egymást, és – persze a bevett eljárás után: dokumentálás, pogácsafalás (helyesebben itt déligyümölcs majszoltatik), sürgetés, csillapítás és elnéző kivárás – marad a vállrándítás, ők már megtették, amit tehettek, a többi nem rajtuk múlik. Mintha színvakok lennének, és fekete-fehérben látnák a halandó emberek világát, csakhogy az emberek – akik ezen a színpadon a suhogós és kevésbé suhogós melegítőikben, pulóvereikben, szatyraikkal A mélyben (Éjjeli menedékhely) népét idézik – nem olyanok, mint ahogy azt ők elképzelik: kékesszürkék és olajzöldek, nem jók vagy rosszak, minimum kétszínűek (jelmez: Benedek Mari), a minőség azon belül keverési arány kérdése. Közbeavatkozásukkal egyedül azt érik el, hogy az utolsó tarkabarka színfolt is eltűnik, Sen Te levedli magáról a kéket és a rózsaszínt, és bebarnul, hozzásötétül a többiekhez.

Első pillantásra Mácsai úgy tesz, mintha a darabban felvetett problémahalmazt általánosságban kezelné. A díszlet absztrakt, csupa zegzug, nehezen mozdítható (bár néha sikerül, mert béka van hozzá), a jelmezek sem hivalkodóak, mégis sokat elárulnak viselőikről. Vagyis a látvány azt sugallná, hogy maradunk a mesénél, az elvontság síkján, a részletek viszont megadják a helyi értéket. Még akkor is, ha az áthallások közvetlen környezetünkkel és a jelennel olyannyira nem árulkodóak, hogy időnként alig ütik meg a fülünket (amikor az egyik isten kiejti a száján a „pusztulat” szót, a nézőtéren már senki sem hörren fel – mily rövid az emlékezet!) – becsapós ez a kicsit andalító, a kibeszélések ellenére (vagy éppen azok miatt) kritikus kívülállásra buzdító, nagyobb amplitúdókat, a nyaki erek kiduzzadását csupán egyik-másik songban megengedő csomagolás. Holott a színlap szerint a néző bevonódása is törekvés, nem eszik ám feltétlenül mindig olyan hidegen Brechtet.

Tenki Réka tudná hűteni, de szerencsére nem akarja, szolid természetességgel játssza kettős szerepét, az egyiket tobzódó érzelmekkel, a másikat fegyelemmel, de szó sincs átlényegülésről, Sen Tének nem kell magára erőltetnie semmit, csak erőt kell vennie magán, hogy a személyisége másik oldalát is felvállalja. A többieknek még átöltözésre sincs szükségük a köpönyegforgatáshoz, de ha tehetik, azért a szebb ruha után nyúlnak, bolondok is lennének, ha nem élnének a kínálkozó lehetőséggel, mint például Takács Nóra Diána a megtévesztést éles szemmel – és nyereségvágyból – leleplező Sin özvegyasszonya. Znamenák István simulékony vízárusa piti kis csaló a kedvesebbik fajtából, akinek könnyen megbocsát isten és ember. Sorjáznak a jobbnál jobb kabinetalakítások: Novkov Máté a szerelemről prédikáló, bőrfejű bordélykuncsaftja, Csákányi Eszter elkapzsisodó leendő örömanyája, Dóra Béla lusta, az álmaiból engedni nem akaró pilótája, aki érzelmekről még hírből sem hallott, Borsi-Balogh Máté lehengerlően udvarló, szinte piperkőc borbélya, és ahogy Csuja Imre a szélen megmutatja a falánkság két végletét, a bőség és a nélkülözés éhségét... Egyedül Bíró Kriszta nehezen járó háztulajdonosnője hoz némiképp zavarba, mégpedig azzal, hogy ez egy egészen egyértelmű értelmezési döntés: ez a nő bosszúból zsigereli ki a szép lányt. Sen Te finom szelídsége fáj neki. Gálffi Lászlónak és Pogány Juditnak az előadás talán legszebb pillanatát köszönhetjük: ahogy az idős, tisztességben megőszült és jótét helyébe cserben hagyott szőnyegkereskedő házaspár kézen fogva kisétál a színről, a két lassan távolodó alak már megjelenésében is ékes bizonyítékát adja annak, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Paul Dessau viszonylag disszonáns hangzatai egyeseken ugyan kifognak, de nem ezen múlik, ez mégsem operett. A láthatósági mellényekkel a szürke zónából némi furfanggal és zsarolással kiemelt dohánygyári ritmusszekció viszont jól teljesít, ahogy az egész előadáson vigyázó szemét fentről rajta tartó zenei vezető, Kákonyi Árpád is végig.

Ha pedig nagyon le akarjuk vonni a tanulságot, érzelmi viharok, gyerekvárás ide vagy oda, mégis arra jutunk, hogy a pénz hűségre váltható, és fordítva, a lojalitást meg lehet, és nagyon úgy fest, hogy meg is kell venni.

És ha már így szóba kerültek az anyagi javak – bár továbbra sem szívesen turkálok senki zsebében, legfeljebb az államéban, vagyis a közpénz bugyellárisában (mert bárki bármit mond, a kultúrára van forrás, csak az elosztás csatornái elgondolkodtatóak) –, ha az ünnepek alatt valaki nagyon unatkozna, ajánlom átbogarászásra, mit rejt az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő honlapjának év végi ajándékkosara, azaz az előadó-művészeti szervezetek többlettámogatását részletező utolsó, december elején keltezett döntési lista. Az is felettébb tanulságos. (A szecsuáni jó ember, Örkény Színház)


Élet és Irodalom
Szerző: Molnár Zsófia
2021.12.22.

1970.01.01. 01:00