Több Emerencet!

Több Emerencet
Németh Fruzsina Lilla
Art 7.hu
2022.09.09.

Amikor először olvastam Szabó Magda regényét, már akkor is motoszkált bennem a gondolat, hogy bár az író meséli el E/1-ben a különös házmesterrel létrejött kapcsolatának epizódjait, tulajdonképpen nem ő az igazi főszereplő. Engem már akkor sokkal jobban érdekelt a házvezetőnő, Szeredás Emerenc személye önmagában, interpretáció nélkül.
Nem tudhatom, hogy Gáspár Ildikót is ez a gondolat foglalkoztatta-e, amikor úgy döntött, megrendezi Az ajtó című regényt. Az viszont tény, hogy egészen új megközelítésű adaptációt vitt színre az Örkény Színház csapata. Az ennél a műnél szinte megszokott (kis)realizmust felváltják a futurisztikus, erősen vizuális és zenei megoldások.
Már az alcím – Szeredás Emerenc emlékkoncert – is jelzi, hogy az eddigi feldolgozásokhoz képest más fókuszt kap az előadás. Zenei eseményhez híven felvezető dallal indul el a kissé sci-fis és az űrt idéző elemekkel is gazdagított előadás. Szandtner Anna bársonyos, meleg mezzóján csendül fel a regényben is olvasható rémálom, amely az írónő prózában elmondott vallomásával zárul, miszerint ő ölte meg Emerencet.
Ettől a ponttól kezdjük felfejteni a történteket, és jelenetről jelenetre haladva kiderül, hogy a kezdeti zenei vallomás a színésznő által megformált író egyben legőszintébb pillanata is. Dívát játszik Szandtner Anna, aki remekül egyensúlyoz a műveltségével már-már kérkedő értelmiségi és az empatikus, emberi, egyszerű nő között. Férjét, a feleségét csendesen, az adott jelenethez készségesen átöltöztető karaktert alakító Vajda Milán öltözékében is szerény és visszafogott. Az író hol vörös, hol flitteres, hol extravagáns ruháinak harsánysága mellett szinte vonzza a tekintetet az egyszerű öltöny, ing, nadrág. És ami az öltözékben látszik, az hallatszik beszédstílusukban és hangszínükben: drámai, olykor nagyon teátrális versus halk, nyugodt, higgadt.
Gáspár rendezése nemcsak Vajda férj-figurájára ad egyszerűbb öltözéket. Szabados Luca vagány, földöntúlinak ható jelmezei között még inkább az tűnik ki, akinek az egész előadást, a koncertet szánták. Pogány Judit hűvös, Buddha-szoborra emlékeztető, hétköznapi „Pogányos” ruhába bújtatott alakja szinte végig a színpad közepén ül – egy csészealjban. Merthogy hiába visel mindenki űrruhát, beszél recitativo vagy kórusműként ad elő egy-egy helyzetet – ugyanitt megjegyzendő, hogy Matisz Flóra Lili hangszerelésileg sokszínű, szuggesztív zenei világából juthatott volna még egy kicsi az előadás szövetébe.
Hiába, mert az író által lefestett világban Emerenc az ufó, a maga földhözragadtságával, hétköznapi bölcsességével, keresetlen őszinteségével és sziklaszilárd jellemével. Pogány annyira tisztán és magától érthetően osztja meg a sok traumát átélő, sok pletykát kiváltó házvezetőnő véleményét és gondolatait, hogy már-már én szégyellem el magam a többi szereplő nevében. Egyenes jelleme nem veszik el akkor sem, amikor a darab vége felé megtörténik a sorsfordító kilakoltatás és a fertőtlenítés. Pogány Juditot csak ekkor emelik ki a csészealjból és teszik kerekesszékbe, de még abban, vagyis a kórházi körülmények között is minden nézőnél egyenesebb háttal ül.
A csészealj mellett Antal Csaba beszédes díszletének másik fontos eleme a színpadot félkörívben elfoglaló, Colosseum-szerű, ókori építmény. Ez öleli körbe Pogány Szeredás Emerencét is. A műveltség, az értelmiség dicsőségét is hirdető építmény léte azonban nem gúnyolja a házmester tanulatlanságát, „rangon aluliságát”. Éppen ellenkezőleg, Emerenc uralkodik ezen is, ahogyan az egész színpadon. Lentről, nyitott csészealjából. A Colosseumon és az előadásban nincs egyetlen (látható) ajtó se, mégis, Pogány Juditot csak körbejárva, a szűk nyílásokon át lehet(ne) megközelíteni. Nem mellesleg az építmény, különösen lőrésszerű ablakaival, egy ponton Emerenc leghőbb vágyát, a hatalmas és csodaszép családi kriptát is eszünkbe juttathatja.
Pogány mellett Patkós Márton van még tiszta feketében. Egyszerűen, kedvesen és gyermekien formálja meg a regényben is már-már emberszerűnek leírt kutyát, Violát. Viola az, aki mindenfajta mászás nélkül, egészen egyszerűen odakuporodhat Emerenc mellé a csészébe, ő pedig hagyja. Patkós olyannyira „jó kutya” a színpadon, amennyire Viola – és amúgy minden állat – kiváló jellemű ember a könyvben.
A férj, Emerenc és Viola által képviselt jellemes viselkedést nagyon jól ellensúlyozza a többi, Emerenc szempontjából (is) fontos szereplő játéka és öltözéke. A parókás, tébláboló Polett, Adélka és Sutu – azaz Józsa Bettina, Kókai Tünde és Bajomi Nagy György – triója énekhangban és összjátékban is kiváló, mégis szánalmat keltő, mert a hacukák és triolák mögött a rendezés láttatja az embert is. A szkafanderben feszítő, ezüstösen csillogó űrhajós, Borsi-Balogh Máté, ’Józsi öcsém fiaként’ hiába mászik folyton a Colosseumon, az unokaöcs számító természete a talaj alatti szintekkel egyenlő. Ficza Istvánnal, valamint Mátyássy Bencével (m.v.) kiegészülve a többiek további, kisebb szerepet is eljátszanak, például Szeredás macskáit, akik táncra perdülnek, amikor író végre bebocsátást nyer a csészealj udvartartásába – és Emerenc szívébe.
Gáspár Ildikó kissé musicales, kissé revüs, a zenés és a prózai határán imbolygó előadása a futurisztikus elemek kezdeti kavalkádja után szépen összeér, gondolatisága célba ér. Ugyanakkor ambivalens érzéseket is kelt bennem. A rendezés a színház minden eszközét és elemét felhasználja azért, hogy megmutassa, Emerenc a maga földöntúlinak számító emberségével mennyire nem való a szemfényvesztő és képmutató színpadra – a világunkba. Mégis, Pogány Judit alakja nem esik ki a látványból, középre helyezésével olyan, mintha neki, a legkevésbé odaillő elemnek kellene összetartania az egészet. Elhiszem, látom a nyilvánvaló kívülállást, de ezzel együtt muszáj, hogy belül, ne kívül legyen földönkívüli, különben szétesik a tér. Ez a megoldás? Nem tudom.
Azt viszont érzem, amikor a nagyon is teátrális zárókép részeként az erősen megvilágított, üres színpadon, a Colosseum közepén enyhén megemelkedik a csészealj, hogy több Emerenc kéne ebbe a társadalomba, ebbe az országba, ebbe a világba. És ez a gondolat abban a nézőben is felmerülhet, aki életében ki sem nyitotta még Szabó Magda világhírű regényét.
 

1970.01.01. 01:00