Végtelenített lélektani meccsek

Bóta Gábor: Végtelenített lélektani meccsek - zuhanás a magasból
Pepita Magazin, 2022.10.28.


Szőnyeg alá söpört feszültség robban ki, elementáris erővel, rögtön a Solness című előadás elején az Örkény Stúdióban. Mácsai Pál címszereplőként, a híres építőmesterként, áll szemben a hozzá hirtelen felindultsággal berontó Bertha Brovikkal, akit Pogány Judit ad fékezhetetlenül kifakadó dühvel.
Korábban Bertha volt a híres építész, Solness taszította le a „trónról”, állította félre és a maga szolgálatába az asszisztenseként. Valószínűleg ez is iszonytatóan fáj neki, örökre be nem gyógyuló sebként, de most a fiáért folytat ádáz harcot, aki kiugróan tehetséges, szintén Solnessnél dolgozik, műszaki rajzolóként. Nélkülözhetetlen, de nem hagyja, hogy kifussa, kinője magát, nem ad neki önálló munkát, az anyja pedig félti, hogy így szakmai szempontból elsorvad. Pogány eljátssza azt az anyatigrist, aki maga is kiszolgáltatott, de a gyermeke érdekében halált megvető vakmerőséggel támad. Érveket sorakoztat, kiabál, erőteljes szuggesztióval Solness szemébe néz. Kisebb, fizikailag nyilvánvalóan erőtlenebb nála, mégis el lehet képzelni, hogy neki ugrik, és annak bizony nem lesz jó vége.
Mácsai kezdetben eljátssza, hogy a sikeres építész fölényesen nyugodt. Áll a lábán, nem ingathatja meg ez az idegzsába, szemrehányásokkal teli asszony. Magabiztosan, egyelőre kicsit megengedően bámul rá, hogy mondja csak mondja, hátha kiadja a mérgét, ő ráér, kivárja, amúgy tántoríthatatlan mindenben, és úgysem történhet semmi más, mint amit ő akar. Aztán csak ki lehet hozni a sodrából. Alaposan felmegy a pumpa benne is. Disztingvált szeretne maradni, de azért már ő is a plafonon van, az igencsak megemelt hangjával együtt. Feltehetően azért, mert eltalálták a gyenge pontját, hogy miközben szuper magabiztosnak akar mutatkozni, ő is fél, sőt folyamatosan retteg attól egykori „trónbitorlóként”, hogy ő is kiüthető a nyeregből, netán már fölötte is eljárt az idő, és most ez a fránya műszaki rajzoló gyerek, Ragnar Brovik, akiről ő is tudja, hogy fenemód tehetséges, félretolhatja, a fejére nőhet, elorozhatja tőle a féltve őrzött babérjait. Roppant feszült jelenet, felszikrázik benne a két színész talentuma. Nem mellesleg, megvan a darab, az előadás expozíciója, az alapkonfliktus elővezetése, itt van ez a Solness, aki evidensen karizmatikus, úgy kering körülötte mindenki, mint Don Juan körül a nők, és bizony a körülötte lévők is alaposan megégethetik magukat, igencsak pórul járhatnak. Berthát anélkül, hogy eredményt érne el, kirúgja, elzavarja, lényegében megsemmisíti, már csak súlyos betegségéről érkeznek majd a hírek. Ő lesz az, aki végképp elhagyja a játékteret, és soha nem tér többé vissza, a halálba tart.
A többiek, velünk együtt, a játéktér fogjai. Körbe üljük a hosszúkás négyzet alakú Örkény Stúdiót. Kezdés előtt a színészek már bent vártak minket. Mi is Solness, Szabados Luca által tervezett, irodájának áporodott levegőjét szívjuk be, hiszen ott vagyunk velük ugyanabban a szobában. Mondhatni, egymás levében fővünk. Ördög Tamás rendezte ugyanitt, hasonló térben, és szintén zavarba ejtő, vagy éppen hogy nagyon is természetes testközelségben, Bergman Jelenetek a bábuk életéből című legendás filmjének a színpadi adaptációját. A saját társulatával, a Dollár Papa Gyermekeivel, sok olyan szobaszínházi előadást csinált, amelyekben annyira premier plánba fókuszálta a színészeket, olyan közel hozta őket a nézőkhöz, hogy szinte belebámulhattunk a pórusaikba. Hajdu Szabolcs is a mestere ennek, aki tavasszal rendez majd az Örkényben, és ez feltehetően egyáltalán nem véletlen. Ez a „vészes” nézőközelség olyan, mint egy alapos tisztasági fürdő. Segít a sallangoktól megtisztítani a színészek játékmódját. Érezhetően Gáspár Ildikó rendezőnek is célja, hogy olyanok legyenek, mintha ebben a helyiségben élnének. Amikor látszólag nem nekik van jelenésük, akkor is hangsúlyosan jelen vannak. Tesznek-vesznek, babrálnak, figyelnek, minket éppúgy, mint a szereplőket. Tulajdonképpen mi is szereplők vagyunk, nem burkolózhatunk nézőtéri sötétség homályába, mi is látjuk egymást, körbe „vizslathatunk”, hogy egy-egy szituáció kiből milyen hatást vált ki. Látjuk az éberen figyelőket, azokat akikről esetleg lerí, hogy éppen érintve érzik magukat, és azokat szintén akiknek netán lankad a figyelmük. Az is látszik, ha valakik összesúgnak, egymás felé úgy akarnak gesztusokkal véleményezni valamit, hogy mi ne vegyük észre, na de, ha résen vagyunk, csak azért is észrevesszük, és persze akár erről is megvan a véleményünk. Ahogy a szereplőknek is egymásról, és ezt elég szisztematikusan a másik fejéhez is vágják. Rendszeresek a szembesítések és viszont szembesítések. Az én jól megmondom neked a magamét, de hát aztán nekem is bőven van mit hallgatnom tőled típusú egymásba marások, kisebb-nagyobb pokolra menések, hárítások, majd újabb támadások, végtelenített lélektani meccsek.
Aki azt gondolná, hogy Ibsen már poros, megszemlélheti az Örkényben, hogy hihetetlenül modern. És nem véletlen, hogy kétszer is megnéztem a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház A nép ellensége előadását, mert annyira az abszurdba hajló valóságot idézően mutatta meg Keresztes Attila  rendezése, ugyancsak tőlünk karnyújtásnyira, a förmedvényesen elharapódzott karaktergyilkosságok természetrajzát, hogy az hideglelősen röhejes volt.
Most a félig-meddig külső szem, aki legalábbis kicsit igyekszik kívül lenni e „mai kocsmán”, Bajomi Nagy György háziorvosa. Sokat szemlélődik, mintha átható röntgensugárként fel akarná állítani az emberi lelkek kórisméjét. Hámori Gabriella Solness feleségeként, azt hiszem, már szinte mindent feladott. A szoba egyik sarkában sápítozik, kókadozik, mint az általa ápolt növények. Zsigmond Emőke Solness irodavezetőjeként belehabarodott a főnök úrba, bár tisztában van vele, hogy túl sokat nem remélhet. Úgy tűnik viszont, hogy nem szerelmesedett bele kellőképpen a vőlegényébe, aki történetesen a karrierre éhes műszaki rajzoló, Polgár Csaba alakításában. Érzékelteti a tehetségét, de azt is, hogy a magánélet és a szakma farkastörvényeinek útvesztőiben, bár nagyon iparkodik, képtelen eligazodni. Szaplonczay Mária Hilde, az az egykori gyereklány, aki még látta maradéktalanul nagynak Solnesst, amikor még templom avatáskor fel mert mászni az általa épített toronyba. Felnőtté érve most eljött hozzá, és a régi énjét akarja testestül, lelkestül, ami már a múlté. De ő kihozza belőle, a jelképes és ismét valós toronymászással együtt. Mintha megint önmaga lenne, időlegesen ismét képes szárnyalni, ám azért már mégsem a régi, lezuhan, meghal. De talán így is megérte.
Az pedig biztos, hogy az Örkény Színháznak megérte létrehozni ezt a produkciót.

1970.01.01. 01:00