ZABLA NÉLKÜL

 2003.december kontextus.hu
Shakespeare Makrancos hölgye keretjátékkal kezdődik: egy részeg csavargót unatkozó urak szép ruhákba öltöztetnek, csipkés ágyba fektetik, csak azért, hogy jól kiszórakozzák magukat. A keretjáték aztán elfelejtődik, ezért a legtöbb rendező úgy ahogy van, le szokta hagyni az előadásról.
Nemúgy Keszég László, aki a Madách Kamara társulatával dolgozta fel a darabot. Már a kezdés sem akármilyen: Keszég Nádasdy Ádám fordítását használja fel, amely sokkal inkább a mai nyelvhez igazodik, mint a régi szövegváltozatok. Nádasdy a címet is megváltoztatta, így lett belőle A hárpia megzabolázása. A szövegből kiindulva aztán a rendező nem a reneszánsz korba, hanem nagyjából az 1960-as-'70-es évekbe helyezi át a történetet. A keretjátékot megváltoztatja: az este kezdetén a Törkölyös Nelly kocsmájából kipenderített Ravasz elalszik, a további történet egyfajta láz- vagy vágyálom.
Keszégnél – Shakesperare-rel ellentétben – a keretjáték teljes: az előadás végén újra Ravaszt látjuk a kocsma előtt. Feltápászkodik, kimegy a színről. A kricsmi ajtajában megjelenik Nelly, akit éppúgy Für Anikó játszik mint Katát. Nelly egy pohár vizet hoz, de már hiába. Vagyis az igazi átalakulás valójában a keretjátékban következik be.
A belső történet sem igazán az ismert séma alapján működik. Ravasz tehát felébred, s úgy dönt, ha már úgy esett, hogy úrnak vélik, legyen is úgy. Legyen Petruchio, adjanak rá szép ruhákat, egyszer élünk. Gálffi László érzékkel egyensúlyoz a kétféle szerep között: Ravasz járása, gesztusai folyton visszaköszönnek Petruchio alakjában is, de csak arra a pár pillanatra, amikor Ravasz „kiesik a szerepéből”.
Kata szelídülését a rendező szintén másképp értelmezi, mint ahogy azt eddig megszoktuk. Nincs ebben a nőben egy cseppnyi szelídség sem, legfeljebb annyi, amennyi egy frissen nyereg alá tört csikóban. Mintha nem a szerelem lenne a fontos, hanem az, hogy a család megpukkadjon. Hiszen Bianca ugyan megtalálja a maga párját, node az cseppet sem olyan izgalmas, mint egy kiszámíthatatlan férfi. Für Anikó gesztusai is leginkább egy toporzékoló csikóra emlékeztetnek a lecsupaszított díszletek között.
Az álomszerűséget Valcz Gábor díszlete tovább erősíti: a felhőmintás háttérfüggönyt többször valóban függönyként használják a szereplők. A Madách Kamara színpada is megnyúlik: a gondolaszerű képződmény bal szárnya felfelé, egy erkélyajtóhoz, míg jobb szárnya egy ajtónyíláson keresztül egy tisztázatlan helyiségbe vezet. A jobb szárny szélén foglal helyet Márkos Albert a csellójával, aki nemcsak a zenét szerezte, hanem a filmzene-szerű aláfestést is ő játssza az este alatt.
Az előadás színészi nyelve nem stilizált, inkább a realista játékmódhoz közelít. Ez alól egyedül Végvári Tamás a kivétel, akinek a második felvonásban Marika, a házsártos vén házvezetőnő szerepe jutott. Igazi jutalomjáték, s Végvárinak még éppen a ripacséria enyhe meglegyintésével sikerül eljátszania.
Igaz, hogy az este nem tartozik a feltétlen maradandó élmények közé, de egy erénye bizonyosan van: újból eltért a középszertől és néhol ragacsos-édeskés történetből csupasz valóságot teremtett. Szinte mosolyogni sem tud az ember azon, amit lát, hiszen itt egy fiatal lány megalázásáról van szó. Nem megszelídítéséről. Az utolsó előtti poén azért mégiscsak Katáé: Für Anikó a híres monológot (melyben Kata felszólít minden férjes asszonyt, hogy adják be a derekukat, és legyenek jó asszonyai az uruknak) úgy mondja el, hogy közben Gálffit majdnem tejesen levetkőzteti. Így aztán megfordulnak az erőviszonyok: a megalázottnak hitt nő nyertesen áll a kiszolgáltatott férfi előtt. Miért van az, hogy nem jut eszébe senkinek a feminizmust emlegetni? Talán az utolsó jelenet lehet erre a magyarázat.
Kónya Orsolya

1970.01.01. 01:00