ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

„Álarctalanítás”

2009. december Színház

Kristálytisztán fogalmazódnak képekbe a kielemzett viszonyok, külön érdekesség, hogy olykor a „kamera" még fókuszál is.

Mintha némafilmet néznénk, vagy sajátos bábszínházat. Az Örkény színpadát Bagossy Levente díszlettervező fekete fallal zárja el a néző szeme elől, csupán a feketeség közepébe vágott kisebb vetítővászon méretű, bábokhoz illő képkereten keresztül enged bekukkantani a Kasimir és Karoline előadásába. A nyílásban vörös bársony függönyöcske surrog fel és le, vidám szenvtelenséggel szabdalva snittekre Ödön von Horváth snittszerű jelenetekben komponált darabját. Az elősorjázó epizódokat pedig zongorista kíséri, ahogy a hőskor néma mozijait kísérhették hajdan a villódzó fényekkel teli, cigaretta füstös vetítőtermekben. Darvas Ferenc azonban nem csak zongorázik, hanem visszafogott középhangon narrálja is a történéseket: felmondja a jelenetek számát és instrukcióját, ezzel is még inkább elősegítve a képekbe fogalmazott jelenetek stilizációját.

Bagossy László rendezése ellenszegül a Kasimir és Karoline történetében kínálkozó szociografikus és válságokat összecsendítgető ábrázolás léha és céda csábításának, mert láthatóan jobban érdekli Ödön von Horváth színháza, mint a naturalista aktualizálás. A szövegre összpontosít, és olyan elemelt színpadi világot helyez fel, amelyben életre kelti Horváth megvalósítható intencióit, miközben eredeti és szellemes színpadi formába is önti a darabot. A némafilmes hangulat, Ignjatovic Kristina válogatott és stílusos jelmezeivel kellőképpen felvértezve, egyrészt korban tartja az előadást, másrészt a kiemelt párbeszédekre és drámai pillanatokra koncentrálja a figyelmet. A képkivágások révén voltaképpen a közönségnek nincs módja elkalandozni és beleveszni valamiféle színpadi miliőbe, a játszóknak pedig nem kell a jelenetek átvezetésével, körítésével vagy kozmetikázásával foglalkozniuk, hanem egyből a lényegre, az írásban exponált mozzanatokra térhetnek. A bevillanó képek erőteljes hatásúak, de kellő érzékenységet és iróniát is csempésznek egy-egy villanásba. Mikor tehát a zongorista bemondja, hogy a müncheni októberezők felett a Zeppelin repül át egészen alacsonyan, s a függönyöcske felszalad, akkor a keretbe szorítható tömeget látjuk üdvrivajra fakadni - hátulról. Csupán egyetlen morcos arc fordul velünk szembe, az éppen kirúgott Kasimiré, aki önsajnálatában fuldokolva egyedül szegül szembe az általános népünnepéllyel, és dacosan a lábak alatt kuporog, csak azért sem nézve oda, ahová a többiek, ő ugyanis most megkülönbözteti magát: munkál benne a teremtés vesztesének öntudata.

Kristálytisztán fogalmazódnak képekbe a kielemzett viszonyok, külön érdekesség, hogy olykor a „kamera" még fókuszál is: időnként nem is a szereplőket, és egy-egy helyzetüket látjuk, hanem csak a jelenetben résztvevők egyes testrészeit, s ezekben a „közelikben" még jobban felerősödnek a darabból kiolvasott groteszk csalódások. Mikor Karolinét lekoptatja Rauch főtanácsos, Kasimir pedig végleg elhajtja magától, Schürzinger bohócálarcban érkezik vigasztalására. De hogy mi felé is tart majd a kapcsolatuk, ott sűrűsödik a látvány és a szöveg feszültségében: halljuk, hogy Schürzinger azzal nyugtatgatja a lányt, minden majd napról-napra egyre jobb és jobb lesz, de közben azt látjuk, hogy markolássza Karoline fenekét, s a mohó kézen himbálózó bohócálarc kaján vigyora egészen más jövőt fest kettejükről.

A számos játékötlet ízléssel, finoman domborít ki egy-egy helyzetet és figurát. Kellő életkedvvel működnek az alakok, s olyasféle elrajzolt figurákat látunk, mint egy Chaplin-filmben, de mégis időről-időre valahogy teljesebbé válnak, rendre kiegészülnek finom és érzékeny rezdülésekkel, apró gesztusokkal. Polgár Csaba Kasimir önsajnálatát elkerekedő, nagy szemekkel és dacos állal skicceli fel, de narcisztikus hisztériái mögött ott van a magány leküzdésének és a szeretetéhségnek a vágya. Szandtner Anna Karolinéje csak egy kis szórakozásra vágyik valakivel, a férfiak viszont az ő puha húsát és illatos haját kívánják maguknak cserébe, és végül oda kell adnia magát, mert nem marad más megoldás számára. Máthé Zsolt Schürzingerként szeretnivalóan ügyefogyott fiút játszik kezdetben, de szépen lassan előbújik belőle is az önző hímsoviniszta. Remek kettős a felsőosztálybeli, élveteg öregurak duettje: Mácsai Pál Speerje a visszafogottabb, finomabb kéjenc, aki deres bajsza felett pislogja ki magából a belül lakozó perverziót; Csuja Imre pedig Rauchként nyersen mordul, és magához ragadja, ami-aki kell neki, vagy éppen ellöki magától, ha már másképp gondolja. Széles László Merkel Francija hirtelenkezű életművész, sok-sok belső keserűséggel. Erna alakjában pedig Hámori Gabriella alakítja az arcán csattanó burleszk-pofonokat szenvedéssé, kiúttalansággá. Hámori remek epizódja az is, mikor Juanitaként, vagyis egy éneklő emberszabású majomlányként pompásan teszi tönkre érzelgős sanzonját, majd kilódul a némafilm-bábszínház keretéből, és rátámad a zongoristára, összepasszintva ezzel a valóságot az előadottakkal. A kettő az előadás végén ismételten egymásra talál, mikor Erna és Kasimir is egymásra talált, és az ember boldogságáról énekel a rájuk hulló rózsaszirom-esőben, de szituációjuk és hangfekvésük valahogy hiteltelen. És csakugyan le is lepleződik mindenféle hamis illúzió és álarc: lebontják körülöttük a színházat, eltűnik a fal, a némafilm vagy bábszínház kerete, láthatóvá válnak a sziromszórók, a súgó, az ügyelő, minden.

Sz. Deme László