ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Hány kanapé az élet?

ellenfény.hu

 

Mácsai Pál, az Örkény Színház idei első bemutatójának rendezője két éve ugyanezen a színpadon rendezett egy Macskajátékot, szinte teljesen csupasz térrel, csak néhány ülőalkalmatossággal és a falakkal. Noha a két dráma sok szempontból távol áll egymástól, a Pillantás a hídról színpadképe is Örkény társbérleteinek világát idézi.

Izsák Lili terét körben végig függöny határolja, s az így kiszabott helyen öt-hat kanapé áll egymástól csak épphogy kényelmes távolságra. Persze mindegyiken annyian ülnek, ahányan még pont elférnek rajta; az egyiken Eddie Carbone és családja. A „többiek” néha együtt nevetnek vagy méltatlankodnak a Carbone-családdal, amely egyébként szinte sosem mozdul ki a kanapéja által meghatározott kis területről, ezzel virtuálisan doboznyi méretűre zsugorítva a színpadot; aki éppen a lakás előtt áll, az is csak átsétál a kanapéja mögé. Az egész lakóház vagy lakótömb egyetlen szűk térbe zsúfolása, az egy személyre jutó terület ilyen mértékű megkurtítása és az egymást érő emberek tömege különös atmoszférát teremt Miller történetének.

Mácsait ez érdekli a legjobban a drámából: hogyan lehet megélni az érzelmeket ebben az egymásra zsúfoltságban, hogyan teszik tönkre az egyént a folyamatos összezártság miatt egyszerre elnyomott és gerjesztett érzések. Ez abszolút érvényes olvasata a színdarabnak: Eddie azért is szerethet bele Catherine-be, saját unokahúgába és nevelt lányába, mert folyamatosan össze van vele zárva, akkor is, ha az neglizsében járkál; azért is teheti őt félőrültté a lány viszonya a lakásban elszállásolt illegális bevándorlóval, mert jobb híján végig kell néznie a kapcsolat minden fázisát; s azért is teheti végül egészen őrültté a másik bevándorlótól, Marcótól nyilvánosság előtt fogadott sértés (Marco felismeri és kimondja, hogy Eddie hívta ki féltékenységből a bevándorlási hivatal embereit), mert az a teljes, árgus szemekkel figyelő közösség előtt gázolt a becsületébe.

Így hát ebben a minden értelemben kicsi térben érthető, hogy a rendezés kerüli a nagy gesztusokat, a látványos érzelemkitöréseket, a lelki viharokat; így lesz Marco és Eddie darabvégi dulakodása szinte stilizált, csaknem mozdulatlan mozdulatsorrá, s így nem tör ki az Eddie-t játszó Csuja Imréből egyszer sem valami elsöprő erejű orkán. Ám ha a rendezői koncepció érthető és elfogadható is, a végeredmény mégis túlzottan csendes: minthogy az eseményeket csakis érzelmek viszik előre, ahogy minden cselekvés motivációja is csak azokkal indokolható, mégis szikráznia kellenne a levegőnek az ominózus kanapé körül; tapinthatónak kellene lennie az utolsó sorban is a színpadi feszültségnek. Enélkül inkább csak a szöveg miatt tudjuk, nem pedig attól függetlenül is érezzük, hogy mi miért történik, és mi mennyire fontos.

A szöveg pedig igencsak célratörően ismerteti a konfliktust: Mácsai visszatér az amerikai ősbemutató idején megbukott és így később már nem is játszott, egy felvonásos formához, s a kiadásban ismert, két felvonásos változathoz képest egy nagyon erősen – mindössze nyolcvan percesre – húzott verziót állít színpadra. Ez a csontig csupaszított szöveg formailag, stilárisan már nem figyelemre méltó, mert csakis a történet érthetőségére koncentrál; ami ehhez nem feltétlenül fontos, az kikerül belőle. Ez nem tűnne negatívumnak, ha az előadás ritmusa indokolttá tenné – ám az nem annyira feszes, nem annyira sodró, hogy úgy érezzük, valóban felesleges lenne ennél akár csak eggyel több szó is. Gáspár Ildikó új fordítása viszont egy fontos pontban szimpatikusan egyértelműsíti a szöveget: ahol az ismert fordításban Eddie csak „nem normálisnak” nevezi unokahúga udvarlóját, ott ebben a változatban kimondja, amire eddig is oly sokat célozgatott: „ez egy buzi”. A rövid szövegkönyvbe nem is illene sehogyan sem a köntörfalazás.

Ezt az emberekkel telezsúfolt színpadon játszott kamaradrámát, a szikár történetet az egyéni színészi alakítások és azok összessége teszi élővé. Mindkét téren remélhető az előadás továbbjátszása során némi javulás: a kölcsönhatások, amint arról feljebb már szó volt, nem igazán jönnek létre; s azért is lenne érdemes néhány hónap után újranézni az előadást, hogy kiderüljön, a Csuja Imre karakteréhez, színészi alkatához olyannyira illő szerep kiforrta-e már magát, mert jelenleg még hiányzik belőle valami plusz, amitől az alakítás emlékezetes maradhat. Így nem Csuja, hanem a feleségét játszó Für Anikó a legjobb: míg a színésznő a Kupidóban prímán eljátszott egy, a saját koránál jó tíz évvel fiatalabb – vagy legalábbis olyan kisugárzású – nőt, addig itt ugyanilyen természetességgel jelenít meg egy tíz évvel idősebb, fájdalomtól elgyötört testű-lelkű feleséget. Az ő Beatrice-a már túl van a szeretetteli megértésen, a reményen; ő pontosan tisztában van azzal, hogy miért hanyagolja őt a férje, és kit ölelne helyette. Épp ezért Für Anikó játékával, a Catherine iránt táplált dühével egyértelművé teszi, hogy amikor előbb azt javasolja a lánynak, hogy ne kellesse magát nagybátyja előtt, majd pedig azt, hogy költözzön el a lakásból, akkor korántsem a lány, hanem csakis a saját boldogulásán dolgozik.

Szintén remek Catherine udvarlója, a fiatalabb bevándorló szerepében Polgár Csaba: ő egymaga kontrasztja az összes többi szereplőnek, mert soha nem nyomja el magában az érzéseit – sőt, azonnal, őszintén és nyíltan kifejezi azokat. Persze ebben a közegben ő sem maradhat meg ilyennek: minden egyes érzelemkitörése után előbb gyorsan bátyjára néz, majd a többiekre, hogy legalább utólag megpróbáljon igazodni a közhangulathoz. Marco, a báty szerepében Debreczeny Csaba mindvégig egy racionális, saját súlyának kicsinységével tisztában levő, a végső kétségbeesésen is túljutott, merev arcú férfit játszik, nem egyszer kihasználva a lehetőséget arra, hogy az egyébként is szélsőséges érzelmi állapotot kicsikét eltúlozva egy-egy pillanatra komédiai figurává váljon. Törőcsik Franciska eh. különösebb színek nélkül, néhány meglehetősen hasonló arckifejezésből – a durcás, a szomorú és az odaadó naiváéból – építkezik; míg Epres Attila kis szerepét (a történetet elbeszélő ügyvédet) egy „maffiásra” változtatott hanggal fűszerezi meg, épp úgy, hogy a hang még ne legyen természetellenes, de legyen annyira különös, hogy hatása végig kitartson.

A szereplőknek egyszer adatik meg, hogy kilépjenek a szűkre határolt térből: a végső dulakodáshoz széttolják a kanapékat, s ezzel úgy tűnik, mintha hirtelen hatalmas terület nyílt volna meg. A szabadulás az örökös társbérletből viszont kétes értékű: a gyilkos számára egyértelműen börtönbe, a meggyilkolt számára pedig már sehová nem vezet ez a tágassá lett tér. Az Örkény Színház Pillantás a hídról-jának szereplői, úgy tűnik, végérvényesen arra vannak ítélve, hogy a többiek veszedelmes közelségében éljenek.

 Kovács Bálint