ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

A szerencsém alkati kérdés

Beszélgetés Takács Nóra Dianával

 

2007-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Ascher Tamás és Novák Eszter zenés-színész osztályában. Abban a kritikus évben, amikor kérdéses volt a pályakezdő színészek elhelyezkedése, elsőként volt szerződése az osztályából. Azóta is az Örkény István Színház tagja, és rendszeresen játszik a volt osztálytársaival alapított HOPPart társulatban vendégként.

 

Honnan jött az elhatározás, hogy színész leszel?

Gyerekkoromban nagyon aktív voltam, tulajdonképpen nem lehetett bírni velem az általános iskolában. Hiába voltam jó tanuló, egyszerűen nem kötöttek le az órák. Rengeteg plusz energiám volt, és miután már az sem segített, hogy sállal bekötötték a számat, az általános iskolai osztályfőnököm kitalálta, hogy elküld mesemondó versenyre. Minden évben mentem az iskolai versenyre, a területire, aztán a megyeire. Hála istennek ezeket mindig megnyertem, egészen addig, amíg hetedikes vagy nyolcadikos koromban életemben először találkoztam a korrupcióval. Az a lány, aki megnyerte, azon kívül, hogy borzalmas volt, a zsűrielnökkel távozott a mesemondó versenyről. Ekkor megértettem, hogy miért lettem második. 

A debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozatára már úgy mentem, hogy én színész leszek. Gimnázium után nemcsak a Színművészeti Főiskolára – mert akkor még főiskola volt – felvételiztem, hanem történelem és olasz szakra is, de mivel nem vettek föl a főiskolára, elkezdtem a történelem szakot az ELTE-n. Nagyon untam. Kerestem, hogy mi mást tudnék csinálni, így egy év után jelentkeztem az Új Színház stúdiójába. Három évet töltöttem ott. A képzés hivatalosan kétéves, de ott lehetett maradni, és szerencsére szükség is volt a stúdiósok munkájára, ezért kaptam feladatokat. Ötödszörre vettek föl a Színművészetire.

 

Mi történt az első négy felvételin?

A négy felvételiből kétszer nagyon sovány voltam, mert lefogytam, és gyanítom, hogy akkor egyáltalán nem voltam összhangban önmagammal. Volt egy olyan is, amikor azért nem vettek föl, mert azt mondta az osztályt indító tanár, hogy ő úgy gondolja, már nem tud nekem mit tanítani, menjek színházba játszani. Hát szerintem ez túlzás volt, nem is kicsit. De akkor nagydarab voltam, és sokkal önazonosabb, mint soványan, 50 kilósan. Hiszen az emberben rengeteg görcs meg mindenféle kisebbrendűségi érzés gyűlik össze, mert másfajta tapasztalatai vannak, ami nem változik attól, hogy le van fogyva. Ebből adódik egy belső ellentmondás.

 

Mi a legkedvesebb emléked a főiskoláról? 

Én nagyon jól éreztem magam ott, nehéz bármit is kiemelni. Ödön von HorváthMesél a bécsi erdőjét nagyon szerettem. Nem csak egy szerepet játszhattunk, és maradandó élményt jelentett számomra, hogy eljátszhattam a nagymama, az anya és a fiatal lány, Marianne szerepét is. Így az összes korosztályt és típust megszemélyesíthettem. A másik fontos élményem pedig Brechttől a K. Mama és gyermekei volt, amit Zsótér Sándor rendezett. 

 

Minek tulajdonítottad ezt a sikert, hogy neked lett elsőként szerződésed az osztályodból?

Szerintem ez szerencse volt, ami valószínűleg az alkatomnak köszönhető. Mácsai Pál gyakorlatilag az összes vizsgánkat látta, az Örkényben meg épp szükség volt valakire, egy olyan típusra, mint amilyen én vagyok. Szóval biztos, hogy az alkatom is közrejátszott ebben. 

 

Nem volt kérdés, hogy ezek után is tovább fogsz dolgozni a HOPParttal?

Ez egyáltalán nem volt kérdés, nagyon szívesen csinálom. Eleinte még könnyebben megoldható volt, mert nem játszottam annyit az Örkényben. Mára már gyakorlatilag majdnem a lehetetlennel egyenlő, de azért a Korijolánuszban, amit Polgár Csaba rendezett, még játszom.

 

Más együtt dolgozni a volt osztálytársaiddal?

Persze, mert sokkal régebben ismerem őket, és egy nyelvet beszélünk. Mi zenés osztály voltunk, és az együtt éneklés, együtt zenélés teljesen másfajta koncentrációt, másfajta működést igényel. Prózai előadásokat csinálunk, de mindegyikben nagyon fontos a zene. Például a Korijolánuszt úgy kezdtük el próbálni, hogy a kórusokat tanultuk. Ez hamar összehozta a csapatot.

 

Hangszeren játszol?

Sajnos nem. Sok mindenen elkezdtem tanulni, még általános iskolás koromban kicsit zongoráztam, aztán gitároztam két évig, a főiskolán pedig klarinétozni kezdtem el, de valahogy ez nekem nem megy. Mikor az Örkénybe kerültem, be kellett ugrani egy előadásba a kellékes fiú helyett, aki dobolt. Akkor másfél hónapig doboltam, mint az őrült, hogy megtanuljak valamennyire. Ez a Vízkereszt vagy amit akartok című előadásban volt, amit Dömötör Andris rendezett. Színészként is játszottam benne, de számomra a nagyobb feladat a dobolás volt.

 

Kipróbálnád a rendezést?

Gondolkodtam már ezen, de rájöttem, hogy ehhez műveletlen vagyok, nem tudnám csinálni. Nem ismerek úgy zenéket, meg képileg sem tudok úgy gondolkodni, ahhoz egy teljesen másfajta agy kell. Másrészt viszont nagyon érdekel a színészekkel való munka. Talán egyszer később kipróbálom.

 

Miben különbözik egymástól egy próbafolyamat az Örkényben és a HOPPartban? 

A HOPParttal akkor próbálunk, amikor van időnk. És közvetlenebb a viszonyom a volt osztálytársaimmal. Egyébként hasonlóan dolgozom itt is, ott is.

 

Szabadabban lehet ötletelni a HOPPartban?

Azt nem érzem az Örkényben sem, hogy ne lehetne, vagy ne lehetnék szabad. Sok minden rám van bízva. Ez inkább rendező-, mint helyfüggő. 

 

Mi segít a szerepeid megformálásában?

Nyilvánvalóan gondolkodó ember vagyok, de azt sokszor nagyon nehéz elfogadnom, hogy elég, ha csak csinálom, mert az már valamilyen, ami érdekes másoknak.

 

Több előadásban maszkban, erősen eltúlzott jelmezben játszol. Könnyítik, vagy nehezítik ezek a szerepformálást?

Tarelkin halálában például sokat segít a ruha. Mavrusa szerepében, aki egy nagyon kövér öregasszony, kétszer ekkorára vagyok kitömve, ami már meghatározza a játékstílust. A másik szerepem az előadásban egy férfi – egy gazdag földbirtokos bajusszal. Ekkora ellépés a valóságtól mindig beindítja az ember fantáziáját.

 

És a próbafolyamat alatt, amikor még nincs smink, és nincsen készen a jelmez?

Amikor a Csvankin földbirtokost kezdtük próbálni, nem gondolkodtam azon, hogy én most férfi vagyok, és akkor úgy kell viselkednem, mint egy férfinak, egyáltalán nem. Azzal kellett foglalkozni, hogy mit mond, mire gondol, és milyen viszonyban van azokkal az emberekkel, akikkel beszél. Mivel semmi nőies nincsen benne, ezért úgyse azok a dolgok fognak kijönni, amiktől nőies lenne.

Mavrusánál pedig az anyai nagyanyám jutott eszembe. Nagyon nagydarab volt, és mindig oda ült a konyhában, ahonnét mindent szemmel tudott tartani (meg hát nem is fért volna el máshol). Kényelmesen elhelyezkedett, szétrakta a kezeit, általában úgy, hogy föltámasztotta valamire, például a radiátorra. Így ült teljesen mozdulatlanul, kivéve az egy mutatóujját, amit folyamatosan mozgatott. Amikor Mavrusát csináltam, csak ennyi jutott eszembe, ahogy a nagymama könnyes tekintettel ül ebben a pózban, és mindent nagyon rosszallóan figyel.

 

Bohéméletben a zálogházas nő is hasonló karakter.

Az ő tartása is a nagymamámból van, ez a térdre támaszkodós. Ott például fogalmam sem volt, mit fogok csinálni, de valahogy jött, amikor fölsorolja, hogy mik vannak a zálogházban. Mindegyiknek két k volt a végén (mert ott a polc tele van gumikacsákkal, meg nem tudom mivel), akkor egyszer csak elkezdtem ezt a két k-t négynek mondani, és kiderült, hogy az vicces.

 

A humor egyébként is erős oldalad.

A humor nagyon fontos dolog, ami valószínűleg belőlem fakad, de úgy, hogy közben nem is tudok róla. Sokszor egyáltalán nem érzem, hogy vicceset mondok, mégis nevetnek rajta. 

 

Melyik szereped áll hozzád a legközelebb? 

Volumnia a Korijolánuszban. Nagyon szeretem, mert extrovertált lény, és minden körülmény tőle függ, mindent ő mozgat. Az a legmegdöbbentőbb, hogy ez a nő gyakorlatilag nem is a fiába szerelmes, hanem abba a képbe, amilyennek ő képzeli. Másrészt meg énekelhetek is az előadásban, ami nekem fontos. Az Örkényben nagyon szeretem a Bohémélet kutyusát, Baudelaire-t. Nekem is van kutyám, ezért is közel áll hozzám ez a szerep. Meg a Két nénit is nagyon szeretem, de az nem kérdés. Ott másfél órát kell végigjátszanom úgy, hogy végig színpadon vagyok. Egy öregasszonyt alakítok, de nem használtunk maszkot vagy eltúlzott jelmezt. Még smink sincs rajtam. Csak színészetből kell megoldani, jelezni az öregséget, amikor épp szükség van rá. És ez is egy zenés szerep. Sokat lehet benne bohóckodni.

 

Volt, ami nagy kihívást jelentett?

Pont ezek a nagy kihívások, egyrészt mert érdekelnek, másrészt mert én például nem vagyok annyira extrovertált, vagy önző, mint Volumnia. A mai napig beszélgetünk róla, tehát még mindig változik.

Ősszel voltunk Vilniusban egy fesztiválon, ahol 600 ember előtt játszottunk. A MU Színházban maximum 70–80 ember fért el, és ezek után hirtelen találkoztunk ezzel a hatalmas nézőtérrel. Gondoltam, kipróbálok valamit, aminek az lett a vége, hogy Polgár Csabi – aki akkor épp játszott velünk, mert az egyik szereplő nem tudott eljönni – mondta, még ő sem hallott engem a színpad másik végén, úgyhogy nagyon halk lehettem. Érezte, hogy ki akarok valamit próbálni, na de 600 ember előtt?! Azóta is nevetek ezen, hogy kellett ehhez valamiféle bátorság, de én ezt nem úgy fogtam föl, hanem, hogy van egy előadás, amiben felerősítek valamit, ami már veszendőben van. Hát így sikerült.

 

Másképp kell játszani, amikor egészen közel vagytok a nézőkhöz, mint nagyszínpadon?

Nem. Kis térben azt nem szabad elfelejteni, hogy ne tegyünk úgy, mintha nem lennének ott a nézők. Ezt persze egyébként sem szabad elfelejteni, gyakorlatilag egyre több olyan előadás van, aminél egyértelműen kifelé szólunk. Nem érzem, hogy máshogy kellene bármit csinálni, csak nyilván sok jelenetben kell úgy viselkedni, hogy véletlenül se nézzek át a fejük fölött. 

 

A színpadi meztelenségről mi a véleményed?

Nincsen azzal semmi baj, hogyha nem öncélú. Nekem nem okoz problémát, ha van értelme. Sőt, a Dúl-fúl, és elnémul című előadásban én magam javasoltam. Ott a bohóc szerepében – aki a halál megtestesítője a színdarabban – kellett elővenni a mellemet, és ehhez készítettek is egy műmellet. De azt éreztem, hogy egész más hatása van, ha az ember egy műmellet vesz elő, mintha a sajátját. Meg aztán, ha van, akkor miért ne? Akkora jelmezben sem okozott problémát kivillantani. 

 

Filmekben is több szerepet kaptál már.

Nem forgattam még olyan sokszor, és többnyire kis szerepeket. Goda Krisztával szerettem dolgozni a Kaméleonban, és most Spáh Dáviddal forgatunk egy sorozatot. Dávidékkal nagyon szeretek dolgozni, mert úgy könnyebb, ha érzem, hogy szeretnek engem. Ez velük megvan, és nagyon jólesik. Dávid filmjének a címe Flash, és úgy tudom, hogy a neten fogják forgalmazni. 

 

Mire készülsz most?

Jelenleg Ascher Tamással dolgozom az Örkény Színházban. Ibsen Peer Gynt című darabját próbáljuk, március 17-én lesz a bemutató. Nagyon izgalmas és nehéz mű

 

Van, amit a jövőben mindenképp el szeretnél érni?

Ha olyasmire gondolsz, hogy van-e olyan szerep, vagy olyan másik színház… akkor semmi ilyesmi nincsen. Szeretnék valami igazán nőies szerepet játszani, de ez nem egy olyan vágyálom, ami elérhetetlen. Egyéb, hogy a nemzet színésze szeretnék lenni, olyan nincs.

 

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

ZÖMBIK ZSÓFIA