TÖBB SZÓLAMBAN - AZ ALVÓBABA ÉBREDÉSE

Criticai lapok
MESTERNÉGYES
Érdekes, ám sok tekintetben kockázatos a Madách Kamara vállalkozása, hiszen az idei évadban két klasszikus, Shakespeare és Ionesco, vagyis egy vérbő vígjáték és egy abszurd színmű után egy kortárs ír drámaíró első, eredetileg hangjátéknak készült darabját tűzte műsorára, a Boldogtalan hold ír parafrázisát, Parti Nagy Lajos fordításában. Martin McDonagh mára már nem ismeretlen, sőt igen felkapott szerző világszerte. Magyarországon is két darabját játsszák jelenleg, A kriplit és az Alhangyát, de a Leenane szépe is bizonyított már, több ország színpadán sikert aratva (a Broadway-n több Tony-díjat is nyert, és nálunk is immár harmadszor mutatják be a Vígszínház Házi Színpada és Kaposvár után), mindazonáltal ez a darab se nem kísérletező, formabontó, se nem „klasszikus”, és dramaturgiailag is több sebből vérzik, több helyütt problémás. Ráadásul sajátságosan ír környezetben, egy eldugott falucskában játszódik, Anglia árnyékában, és egy vénylány mag az anyja gyilkos együttélését mutatja öt felvonáson keresztül. Valószínűsíthetően majd mindannyiunk életében akad legalább egy ember, akivel kölcsönösen gyilkoljuk egymást, akivel játsszuk idegőrlő játékainkat a gyűlölet és a szeretet határán, szinte végsőkig feszítve a húrt. Mégis olyan távoli, amit itt látunk, ugyanakkor annyira mindennapos, sablonos is (ki ne látott volna már mama kedvence férfit vagy besavanyodott, otthonülő aggszűzt és zsarnokian gyermekére telepedő szülőt), hogy alig érint meg, majdhogynem lepereg rólunk. Ráadásul előre kiszámítható az is, hogy ez az öregasszony úgysem fogja elengedni a lányát, nem fogja hagyni, hogy otthagyva őt új, önálló életet kezdjen.
Nem minden kockázat nélküli tehát a választás. Igaz, a Leenane szépe rendkívül képlékeny mű, sok mindenné lehet formálni, melodrámává, fordulatos pszichothrillerré, groteszk komédiává (ahogy a Vígszínházban is leginkább történt néhány éve), társadalmi színjátékká, fekete humorú, keserű szatírává, netán érzékeny, realista játékká. A színház és Guelmino Sándor rendező az utóbbi utat választotta, aminek eredményeként egy olykor kegyetlen, olykor lírai játék született. Guelmino Sándor visszafogott rendezői jelenléte, következetes színészvezetése eredményeként valódi embertörténeteket látunk, igen szuggesztív erővel előadva, a közel sem kiváló mű pedig mindinkább működni kezd és magával ragad.
Guelmino nemcsak hisz a színészekben, de épít is rájuk. Igaz, ezáltal még nagyobb a teher rajtuk, és még meghatározóbbnak tűnik a szereposztás.
Néhány éve Tábori Nóra, majd Lázár Kati játszotta Maget, az anyát – most Béres Iloná é a ziccerszerep. Béres Ilona Magje égetnivalóan gonosz és ravasz, önző öregasszony, zsarnoki hárpia, aki úgy telepszik rá a lányára, hogy szinte mi is fulladozunk egyszerre tespedt és izgága jelenlététől. Elesettségében sajnáltatja magát, és érzelmileg zsarolja környezetét. Mesterien egyensúlyoz és taktikázik, elmegy a legvégső határig, ott lavíroz, aztán kissé visszább vonul. Öregasszonyos sipákolása, felhangja, alkalmi süketsége eléri a célját – kellőképp idegesítő és utálni való. Gyűlöletet azonban nem érzünk iránta, hiszen ő sem boldog, ő is megszenvedi zsarnokságát, folyamatos zsörtölődéseit, megbűnhődik kisded játékaiért: lánya megfizetteti vele, s viszontkínozza. Lány és anya viszonya ambivalens, szeretet-gyűlölet viszony, kölcsönös a kínzás de a kötődés is. Kínoz és tűr a kettős jelszavuk. A látszat ellenére mégis Mag a gyengébb: ő a kiszolgáltatottabb és a kiszámíthatóbb is.
A páros másik szenvedő és szenvedtető tagja Bíró Kriszta . Meglepő választásnak tűnik, hiszen jóval fiatalabb és csinosabb, üdébb, valamint temperamentumosabb, élettelibb is drámabeli szerepénél, és filigrán, kislányos alakjával, okos tekintetével eddig vagy intellektuális szerepekben vagy komikaként láthattuk leginkább. Ám éppen emiatt, a teljes reménytelenség hiánya miatt válik Maureen története itt még tragikusabbá, felkavaróbbá. Mindemellett Bíró Kriszta nemcsak az anyjával való ambivalens viszonyait érzékelteti remekül, de a legnehezebbet valósítja meg: nagyon is következetesen, kiszámítottan válik mind kiszámíthatatlanabbá és kiismerhetetlenebbé. Az eszelősséget pedig a kristálytiszta logika álarcában mutatja. Így bármi történik is a színpadon, egyszerre tűnik a legmeglepőbbnek és a legtermészetesebbnek. Azért bújik az egyik jelenetben az anyjához, mert feléled benn a gyermeki szeretet, vagy hogy tovább s még ravaszabbul kínozza? Azt hiszem, egyszerre mindkettő. Bíró Kriszta olyan intenzíven éli meg, olyan sokrétűen játssza szerepét, s olyan tudatosan építkezik, hogy végül már mindent kinézünk Maureenjéből: a legjobbat, a teljes önfeláldozást/önfeladást és alázatot, de a legrosszabbat is – ezért nem lepődünk meg annyira végső kegyetlen, hidegvérű bosszúján sem.
Egyszerre szánjuk Maureent, együttérzünk vele, izgulunk érte, és félünk tőle a felgyülemlett, elfojtott érzelmekből fakadó kegyetlenkedései és kiszámíthatatlansága miatt. Egyszerre vonz öntudatossága, igazsága és taszít eltorzult jelleme, megkeseredettsége.
Maureen végül anyja karosszékébe süpped, mint ahogy végül belesüpped a reménytelenségbe, megválthatatlanságba is – nincs változás, fejlődés, a szerepek nem változnak, csak a szereplők cserélődnek. Mindamellett ez a „helyfoglalás” egyidejűleg jelenti a kiharcolt szabadságot, valamint a pótolhatatlanhiányt s a tagadhatatlan, oldhatatlan kötődést is anyja iránt.
A szerelem és a megváltás felvillanó lehetősége, reménye Pato, egy életerős macsó, akit az effajta szerepekben oly gyakran megforduló Szabó Győző alakít. Ám ezúttal árnyaltabb, összetettebb figurát hozhat. És hoz is. Patója csak alkatilag bevehetetlen és kőkemény, valójában nagyon is érzékeny; ösztönös érzelmi intelligenciája mélyebbről fakad, mint macsós mentalitása. Így a vagány, magabiztos felszín ellenére éppúgy sérülékeny, szorongó vesztes típus, mint Maureen. Az ő lelke sem olyan ép, mint ahogy azt a fizikuma mutatja. Ezt tükrözik azok a vagány, laza mozdulatok is, amelyek rendre balul sülnek el, esetlenül, kudarccal végződnek (a sikertelenül fogasra hajított kabát például). Ezt jelzi nevetséges, esetlenül fiatalos öltözete is: rózsaszín zakója, tarka nyakkendője. Így még a Maureenhez írt levél szokatlan mívességének, finomságának és líraiságának hitelessége sem kérdőjeleződik meg – hitelesnek hat. Sőt, Szabó Győzőnek még azt is elhisszük, hogy Pato épp ehhez a kicsit csúnyácska, kicsit sérült, anyja zsarnoksága alatt élő vénlányhoz vonzódik, hogy lelki rokona (hiszen hasonlóak a gyökereik), és valóban Leenane szépének látja. Szabó Győzőnek jót tesz ez a számára nem oly szokatlan, mégis több szín felmutatására lehetőséget adószerep. S a szerepnek is jót tesz Szabó Győző szuggesztív játéka.
A negyedik szereplő Pato öccse, Máthé Zsolt . Ray kamaszosan lázadó, nyegle, szemtelen s kellőképp izgága és ideggyenge (hisztérikus) ahhoz, hogy ő is Maureen örökébe lépje. Ray is az őrület árnyékában él – Máthé Zsolt olykor eltúlzottnak tűnő játéka ennek a hisztérikusságnak a felmutatását szolgálja.
A tér/díszlet ( Horesnyi Balázs és Horváth Judit munkája), akárcsak a rendezés, visszafogott, nem harsány és tolakodó, de épp e visszafogottsággal növeli a dráma erejét. A vidék posványságát, elszigeteltségét a díszlet szegényes, unalmas, „semmilyen” volta, drapp színtelensége érzékelteti. E tér mégis tele zugokkal – titkokkal. A hálóba, ebbe az intim szférába is kényelmetlen, meredek lépcső vezet – nem minden szimbolikus érték nélkül. A húgyszagú konyha lesz tehát a fő élettér, a hálószobák pedig üresek. Egyetlen tárgy van csupán, amelyik nem illik a képbe, ebbe az örömtelen, léleknyomorító környezetbe, és amelyik szintén szimbolikus erővel bír: egy polc tetején rezignált nyugalommal és közömbösséggel üldögélő alvóbaba, a letűnt, túl mégsem haladott gyermekkor utolsó figyelmeztető emléke, mementója. E „felesleges” tárgy hangsúlyos jelenléte jelzi csupán, már a történet legelején is, hogy itt valami „gáz van”, valami nagyon nem stimmel, és komolyabb, súlyosabb a baj a szokásos civódásoknál. A baba olyan, akár Maureen, akit anyja nem enged el, s nem enged felnőni.
Kárpáti Enikő jelmezei is jól szolgálják az előadást. Maureen totyakos kockás nadrágja, kinyúlt pulcsija, gumicsizmája, majd fekete, szűk, testre feszülő miniruhája a lány életét meghatározó két végletet mutatja: a beletörődő, lemondó slamposságot, lestrapáltságot és a fellázadó nőiességet – mindkettőnek gyászos az összképe. De ugyanilyen sokatmondó Pato fentebb említett öltözete is.
A címváltás sem véletlen. (Az eddigiektől eltérően a Madách Kamarában nem Leenane szépe címen fut a darab.). A Piszkavas , ennek a szürke, funkcionális tárgynak a neve kifejezőbb, és több jelentést is hordoz. Egyszerre jelenti a gyilkos szerszámot, a Ray által irigyelt tárgyat, amelyhez gazdái úgy ragaszkodnak, jelenti magát Maureent, és a lány meg az anyja életét, állandó szurka-piszkálódásukat.
A Piszkavas az évad egyik legszebb, legérzékenyebb előadása, kiemelkedő alakításokkal.
MARIK NOÉMI
 
GYŰLÖLETTELENÜL
A világ nem akarat és képzet, hanem gyűlölet. Élünk, mert gyűlölhetünk. Mindent és mindenkit. Ha fiatalabb, ha szebb, ha gazdagabb, mert kommunista, mert roma, mert ne roma, mert mohamedán, mert nem mohamedán, mert zsidó, mert nem az, mert angol, mert jenki, mert szerb, mert albán, mert él az anyja vagy már halott. Ebből áll a világ. Sistergő vagy néma gyűlöletből, irigységből. Pusztítani. Kiirtani. Mindegy, hogy mit, mindegy, hogy hogyan. Agyontaposni kultúrát, érzést, emberi méltóságot, igyekezetet, becsületet, hitet. Lehet a másság okán, vagy csupán kedveltetésből. Nem baj, ha nincs hasznom belőle, de neki már jó ne lehessen! A huszadik század jóformán arról szólt, mint lehet a másikat, valakiket megsemmisíteni.
Erről szólt a politika, aztán már erről szólnak az egyéni életek is. Szolidaritás? Mi az? Együtt érezni? Mással? Hiszen magammal sem lehetek megértő! Az ember és annak méltósága? Egyik masszaság tapos másik masszaságot. Az „amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek” erkölcse milyen társadalmi formációt tarthat egybe? Semmilyent. Szórakozunk, elvagyunk, tülekszünk, hogy nagyobb nyalásunk lehessen a nyalánkságokból. A színház, az igazi „tükröt tart mintegy” … A néző a maga megváltásáért, a megtisztulásért ül be a nézőtérre. Azt várja, mint mindentől, amit művészetnek neveznek, hogy élni segít.
A szerző ifjú, és azt írják róla, „fenegyerek”. Másik darabját, A kripli t évek óta sikerrel játssza a Radnóti Színház. A lényeg, hogy mindent tud a színházról. Tudja, hogy akkor jó, ha szól valamiről klasszikus formájában a cselekmény, tér és idő egysége. S azzal is tisztában van, hogy a színházhoz a katarzis is hozzátartozik. Mindent elővezet, ami ehhez szükséges. A választott helyszín Leenane, Írország gyönyörű vidéke, itt van az ország egyetlen valódi fjordja, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik a környező tájakra és az Atlanti-óceánra. erről a helyről nagyszerűen lehet utálni az angolokat, mert angolok és gazdagabbak, az amerikaiakat, mert amerikaiak és jobban élnek, aztán azokat is, akik lent a faluban laknak és aszfaltos az út a házuk előtt, nem úgy, mit itt a hegyen. Ezt a globális és állandó utálatot, gyűlöletet egészíti ki, erre települ még rá a személyes. Az anyáét a tehetetlenség és a betegség, a fizikai kiszolgáltatottság és az öregség, a fiatal lányát megnyomorított élete, az elszigeteltség, a környezet vigasztalansága, a pártalanság. Ez a két összezárt ember egymást koptatja válogatott eszközökkel nap mint nap. Örömük csupán az, ami a másiknak fájdalom és bosszúság. Nem kell ehhez Írország, hétköznapi a szituáció. Ennek a zártságnak a burkát feszítené föl a régi udvarló, és a beteljesületlen szerelemre maradó kurta éjszaka.
Parti Nagy Lajos magyar szövege hitelessé tesz minden mondatot. Nagyon ismeri és nagyon szereti ezt az érdes világot, ezeket a magukba keseredett embereket, akikkel mindennek ellenére azonosul. Guelmino Sándor rendezése szikár. Horesnyi Balázs és Horváth Judit színpadképe lecsupaszított. A vakolatlan falak a pőre lelkeket jelenítik. Bíró Kriszta tiszta lélekkel érzékíti az élet monotóniájába belevesző vénlányt. Egyszerre hidegen tudatos és szeretetéhségben izzó. Előttünk a jelene, a múltja és a jövője egyszerre feszül. A kivételes tehetségű színésznő és a szerep, Maureené ebben az előadásban egymásra talált. Bíró Kriszta csodálatos Júlia volt – először a Romeo és Júliában láttam Miskolcon –, őszinte és naiv, s a nagy érzéstől bódult szerető. Maureen más. Szenved hétköznapjai börtönében. Nevetésre, simogatásra, anyai szeretetre, férfiölelésre vágyik. Minden ott lenne körülötte egy karnyújtásnyira. Csakhogy azok a karok nem találnak egymásra. Igyekezet hiábavaló. Maureen Bíró Kriszta elővezetésében érzékeny lélek, érzékenyebb, érzelemgazdagabb, mint környezete. Ez a veszte. Béres Ilona anyafigurája rezzenéstelen, amikor mások látják, beburkolózik a betegségbe, hogy titokban annál kirobbanóbb indulatú legyen. Szabó Győző hiteles a lehetséges társ szerepében. Sután gyöngéd és szemérmesen kitárulkozó. Maholnap Pécsi Sándor szerepkörére érik. Máthé Zsolt az öcs, Ray figurájában a mai tizenéves rágógumizene, rágógumiéletet adja. Ma ez van. Arcunkra suhint a piszkavas.
JÓZSA ÁGNES

1970.01.01. 01:00