A SZELLEM ÉS A LÉLEK KATARZISA

2008. március - Magyar Szemle
Okkal panaszkodunk, hogy a vers, kivált a pódiumon előadott vers elvesztette vonzerejét a közönség szemében. A„daliás" időkben, amikor az irodalom még nem „rangrejtve" szunnyadt a folyóiratok, kötetek hasábjain, virult az előadó-művészet. Versmondók tolmácsolták nagyjaink újdonatúj költeményeit éppúgy, mint a klasszikusokét. Kis- és nagyvárosokban egyaránt. Az I. világháború előtt és után nagy keletje volt az előadóesteknek. És valljuk meg, nagy költők „portékái" kerültek terítékre.
A Nyugat folyóirat egyre tágabb és egyre magasabb szellemi régiókat hódított meg, és vonzáskörébe került a művelt polgárság egy része. De éppígy hódított alkotógárdája a pódiumon is. Hol felolvasóesteken, hol versmondók előadóestjein.
Ma már, mint annyi, talmi csillámportól mentes érték, ez a bensőséges műfaj is háttérbe szorult. Szomorú, de fogyasztói társadalmunkban - találó rá a kifejezés - nincs rá kereslet. Legfönnebb édeskevés. Netán az Írószövetség klubjába szorulva, ha egy-egy kortárs költőt ünnepelnek. Ezért is tartom már-már „forradalmi tettnek" az Örkény Színház nem mindennapi vállalkozását, amikor is önálló - színházi és nem irodalmi - estet állítottak színpadra a Nyugat írógárdájának költészetéből mazsolázva ( Nyugat 2008-1908 címen).
Az alkalmat a folyóirat alapításának 100. évfordulója kínálta.
Született 1908 januárjában, élt 33 évet, kimúlt 1941-ben.
A Művészetek Palotájának Fesztiválszínházában vaskorlátok, sorompók között sétálnak, bolyonganak, padokon üldögélnek, meditálnak, olykor figyelnek egymásra irodalmunk múlt századi halhatatlanjainak képében az Örkény Színház művészei. Különös, század eleji állomás, névtábláján az idő előrehaladtával az évszámokat cserélgetik a színészek. Mindig tudjuk, hogy hol tartunk. Lángelmék sorait idézik meg a társulat kiváló tagjai, hiába tudtuk, revelációszámba megy irodalmunk ennyi géniuszát egyetlen színpadi közegben látni. Pedig így volt az életben is. Egymást váltják az Adyt, Kosztolányit, Babitsot, Füst Milánt, Krúdyt, Móriczot, Juhász Gyulát, Csáth Gézát, Kaffka Margitot, Szép Ernőt, Tersánszkyt, Tóth Árpádot, Karinthyt - a Nyugat első nemzedékét -
alkotásaikkal megidéző színészek. Micsoda névsor! És micsoda szövegek! Aszínészek ajkán súlya, légköre van minden szónak, mondatnak. És a rendező Mácsai lényeglátásának, atmoszférakeltésének jóvoltából úgy adják elő, úgy mondják őket, mintha akkor fogantak volna meg a fejükben. Az értelem természetességével, az érzelmek puritán visszafogottságával és a kor koordináta-rendszerébe zárt lélek mély bugyraiból feltörő drámaisággal.
Nemcsak a jól ismert versek szögeznek székünkhöz, hanem a szerkesztők (Ignotus, Osvát, Fenyő Miksa, Schöpflin) egymáshoz intézett leveleinek izgalmas polémiája is. Réz Pál és Várady Szabolcs úgy válogatta össze a hatalmas anyagot, hogy egyszersmind értelmezze a korszakot és fenomenális irodalmát. És Mácsaié az érdem, hogy a túlméretezett választékot a háromórás keret miatt kényszerűen töredékére csökkentve, úgy állította össze az írásokat, hogy kirakja belőle a Nyugat történetének mozaikkockáit.
Majd odavegyülnek a második nemzedék nagyjai: Illyés, Szabó Lőrinc, József Attila, Németh László, Márai, Déry. A harmadik generációval Radnóti, Ottlik, Szentkuthy, Dsida, Weöres, Gellért Oszkár zárkózik föl műveivel.
Múlhatatlan élmény marad az emlékezetben az oly sokszor olvasott-hallott Kosztolányi-vers, a Hajnali részegség Mácsai Pál előadásában, amint a vaskorláton lazán üldögélve, tűnődve - mintegy friss gondolatait, benyomásait - a szöveget megosztja velünk. S mi „ringunk" a költő és a művész hullámhosszán. Jónás imájá t (Babits) megrendítő azonosulással tolmácsolja Gálffi László. Móricz Zsigmond ízes mondatait telibe találja Csuja Imre, Ady verseit higgadtan s mégis szuggesztíven mondja el Széles László. Megrendült lélekkel idézi meg Kosztolányi sorait Für Anikó: Osvát Ernő a halottaságyon . Aráció tisztasága süt át Bíró Kriszta hangján, amikor Fenyő Miksa Babitshoz intézett levelét mondja. És sorolhatnánk a teljes társulatot.
Egymásba kulcsolódnak a versek, levelek, naplórészletek, tárcák, kritikák (Csáth Géza Bartók Béláról írt méltatása - Máthé Zsolt előadásában - jövőbe látó). Atiszta elme és az érzelmek szűrt fényében bujkáló hangulatok, a visszafogottság és a vészjósló fellegek gyülekezése a kor horizontján - az elmúlt évek legkatartikusabb színházi élményévé avatták - mint egyetlen, széles panorámát nyitó drámát - az Örkény Színház előadását. Abemutató után az Örkény Színház hajlékában játsszák. Ki ne hagyják!
 
Hámori Gabriellát évadról évadra egyre árnyaltabb-színesebb egyéniségként látjuk viszont. A 30-as évektől alkotó német írónő, Irmgard Keun Műselyemlány című monodrámájának előadójaként egy személyben képes egy egész - II. világháború előtti - korszakot megjeleníteni egy nagyravágyó, mélyről induló, létfenntartása és érvényesülése végett (hogy „menő nő" lehessen) erkölcsi skrupulusok nélkül testét voltaképp áruba bocsátó és - naivitásában, különös céltudatosságában - lelkében mégis tiszta lány hányódását, testi-lelki kálváriáját, újra és újra támadó reménykedését, porba hullását. Egy falusi lány természetességével, egy kamasz bájával és rácsodálkozásával, szívós túlélő képességével, a romlottságát föl sem ismerő, elveszett lény romlatlanságával. A lány, Doris, aki rosszkor, rossz helyen kereste a boldogságot, elveszett az 1931-es Németország berlini ámokfutásában, a szélsőségekben tobzódó metropolisz fojtogató atmoszférájában. Megejtő, ahogyan Hámori Gabriella a legdermesztőbb vesszőfutásairól beszél, ahogy az éhezéseit természetesnek tartja, ahogy a plakátdívák utánzását a felemelkedés egyetlen útjának képzeli, ahogyan kiszolgáltatja magát és áldozatot vállal, miközben észre sem veszi, ő az igazi áldozat. Hámori Gabriella megannyi pasztellszínt kever ki palettáján, egyetlen gesztusa, mondata sem harsogó, holott nyugodtan fogalmazhatná úgy is a szegény kis „műselyemlány" csalódásait. A beletörődés csöndes hangja teszi hitelessé minden egyes mozdulatát. Egyetlen percre sem lankad a néző figyelme az egyszemélyes produkció folyamán. Bagossy László rendezése katartikus hitelességet hívott elő a fiatal művésznőből.
Metz Katalin

1970.01.01. 01:00