Az Istennek se
Dömötör Adrienne - Criticai Lapok
2023.03-04.
Élet és halál kérdéseiről szól az előadás, így nem váratlan, hogy Istenről is bőven esik szó benne (mindenekelőtt a Csuja Imre játszotta egyházi elöljáró megszólalásaiban). A cím mégsem a vallás felől születhetett, sokkal inkább az akár kimondva, akár kimondatlanul mindvégig ott lappangó kérdés nyomán: az életvégi helyzetekben vajon kinek van joga, mersze – kinek legyen hatalma – Istent játszani? Ki szabhatja meg az élet és halál rendjét? A mű és előadása középpontjában azonban pont nem az Isten vagy az istenhit szerepe áll, hanem nagyon is emberi- és társadalmi- kérdések. Adva van egy idősödő, jó karban lévő, mosolyogni tudó úr, nevezett Kertész Tibor (Gálffi László), aki két évvel korábban, felesége halála után úgy döntött: nem szeretne tovább élni. Elhatározása szilárd, családtagjai sem tudták megingatni benne. Eutanázia iránti kérvényét azonban a hatóságok elutasították. Az előadásban sokféle pró és kontra vélemény hangzik el- mintha csak egy tévés vitaműsort látnánk. A beszélgetést egy Máthé Zsolt nevű műsorvezető próbálja több-kevesebb sikerrel koordinálni (játssza: Máthé Zsolt). A vitaműsor után a nézőket szavazásra szólítják fel: teljesíthetőnek látják- e Kertész Tibor kérését vagy sem. A német szerző, Ferdinand von Schirach vitadrámáinak meglehetős szerencséje van a magyar színházakkal: eddig két darabját a két legkiválóbb művészszínházunk mutatta be. A Terror a Kamra intim teréből átkerült a Katona nagyszínpadára, az Isten pedig eleve nagyszínpadi előadásként született az Örkényben, bizonyítva, hogy ha izgalmas a téma és jók a replikák, a hagyományos elrendezésű terek is elbírják a történések nélküli vitaszituációkat megjelenítő előadásokat. A szépirodalom és a párbeszédekre bontott érvelő esszé területén mozgó szövegek szerzője jogász, aki írói munkásságát jogügyi kérdéseknek szenteli. Az a szándéka, hogy ráirányítsa a figyelmet a jogalkotás hiányaira, ellentmondásaira, amelyeket abból eredeztet, hogy a XXI. századi élethelyzetekben még mindig a régen kőbe vésett alapelveket próbáljuk alkalmazni. Schirach eltökéltsége, céltudatossága a századokkal korábbi hitvitázó drámairodalom szerzőit juttathatja eszünkbe.
A több vonatkozásban is Mácsai Pál nevéhez kötődő bemutatónak- ő a rendező és a magyar nyelvű változat társszerzője, a másik a dramaturg, Varga Zsófia – két nagyszerű rétege is van: a mai magyar viszonyokra adaptált szövegkönyv és a belőle született lendületes előadás.
Jelentékeny szöveggondozói munka áll amögött, hogy az eredetileg a német jogviszonyokat tükröző darab (fordította: Nagy Klaudia) az aktuális honi helyzetről adjon pontos és részletes jelentést, egy olyan országéról, ahol nemhogy tilos az eutanázia még a végstádiumú betegek esetében is, hanem az egész kérdéskör szinte tabu.
Annál világosabban, mi több élvezhetően aligha értesülnénk a magyar jog vonatkozó kérdéseiről, mint Kerekes Éva (szakértő, egyetemi tanár) válaszaiból. És annál felkészültebb, élesebb eszű és kiválóbb vitakultúrájú emberjogi harcos aligha akadna bárhol is, mint Hámori Gabriella védőügyvédje. Fellépésüknek köszönhetően – a szerző jól érzékelhető szándéka mellett -, hogy a közönség többsége előadásról előadásra igen-nel szavaz, vagyis az emberi méltóságra és az önrendelkezésre hivatkozva hozzásegítené a főszereplőt a kegyes halálhoz. Megszorítottabb helyzetben vannak azok a vitázó felek, akik egy-egy szervezet tagságának az elutasító véleményét, és ennek- egyébként szintén érthető és akár elfogadható- indoklását közvetítik (Csákányi Eszter az Orvosi Kamaráét, Vajda Milán a Gyógyszerész Kamaráét). Ráadásul jóval kevesebb szöveget is kapnak a szerzőtől. A katolikus egyház képviselője (Csuja Imre) valamivel többet, és neki annyival önazonosabb a helyzete, hogy az egyháza álláspontját bizonyára a saját, személyes meggyőződéseként is vallja – arroganciára hajló személyisége azonban nem csábít a csatlakozásra.
Úgy képzelem, nem könnyű színészi feladat egy-másfél órát szemben ülni a közönséggel, az idő meghatározó részében szöveg nélkül. Figyelni, feszengeni, egyetérteni, elutasítani, felhorgadni, beletörődni. Mindvégig élő arcokat, élénk tekinteteket, beszédes arckifejezéseket látok; a hallgatás koncentrált, a játék fegyelmezett. A rendezés időnként változatos módokon kiutat is kínál az idővel esetleg monotonnak érzékelhető folyamatos jelenlétből, például Gálffi László egy szerepe szerint indulatosabb pillanatban lerohan a nézőtérre, és hosszasan ott is marad; Kerekes Éva eleve home office- ból jelentkezik be, és amikor éppen nem beszél, kikapcsolja a kameráját. A legnehezebb feladat minden bizonnyal Bíró Krisztának jutott: háziorvosként egyértelműen adódik az elutasító állásfoglalása, ezáltal neki van a legkevesebb szövege, vagyis ő üli végig némán az előadás legnagyobb részét. A vita végén viszont, mintegy ennek ellentételezéseként, ő kapja az este talán két legfontosabb mondatát. Egyrészt, hogy itt erős érzelmekről is szó van, amelyekről nemigen esett szó. Másrészt, hogy ez egy olyan beszélgetés volt, ahol senkinek nincs igaza. (Amit a magam részéről talán inkább úgy közelítenék meg: mindenkinek igaza volt.)
Ahogy közelgett a szavazás ideje, egyre inkább foglalkoztatni kezdett, hogyan lehet majd áthidalni azt a szakadékot, hogy itthon a kívánatos cél első körben az eutanázia engedélyeztetése lenne, és csak ezek után volna tétje azon is elgondolkodni, hogy kérvényezhesse- e ezt bárki, egészségi állapotától akár függetlenül is. A voksolásra való felhívásban azután Máthé Zsolt éppen ezt a kettősséget emeli ki, hangsúlyozva, hogy a nézőknek most igenis erről a konkrét esetről kell dönteniük.
Élni- jogi szempontból- valóban nem kötelesség, ahogy a szakértő az előadásban is mondta. Magam viszont csak nem tudok elszakadni attól a – hivatalos, jogi közegben talán túlzottan romantikusnak minősülő – elgondolástól, hogy az életünkért márpedig felelősek vagyunk. Eutanáziapárti létemre is úgy gondolom, ha a fizikai vagy a pszichikai szenvedés nem lép túl az elviselhetőség határán, ne alapozzunk erre a ,,megoldásra”. (Mit is mondott a színpadon az orvosszervezet képviselője? Ha valakinek lelki problémái vannak, nem a halál engedélyezése, hanem a társadalom felelősségvállalása, segítségnyújtása lenne a megoldás.) De ha nem szemléleti, pusztán dramaturgiai kérdésként tekintek a dologra, akkor is kételyeim támadnak. A szerző a maga markáns véleménye felé visz mindent: nemcsak a szereplők szövegrészeinek arányait és kidolgozottságát, de a fellépők megválogatását illetően is: magam például érdeklődéssel vettem volna egy olyan, vitathatatlanul drámai helyzetet, amelyben a férfi gyerekei, barátai is megszólalnak.
Mindent összevéve tehát arra jutottam: maradjak bár (várható) kisebbségben, én bizony az Istennek se tudnék igen-nel szavazni. Ami természetesen mit sem von le az előadás erényeiből és abból, milyen nagy élmény volt együttgondolkodni az alkotókkal.
2023.03-04.
Élet és halál kérdéseiről szól az előadás, így nem váratlan, hogy Istenről is bőven esik szó benne (mindenekelőtt a Csuja Imre játszotta egyházi elöljáró megszólalásaiban). A cím mégsem a vallás felől születhetett, sokkal inkább az akár kimondva, akár kimondatlanul mindvégig ott lappangó kérdés nyomán: az életvégi helyzetekben vajon kinek van joga, mersze – kinek legyen hatalma – Istent játszani? Ki szabhatja meg az élet és halál rendjét? A mű és előadása középpontjában azonban pont nem az Isten vagy az istenhit szerepe áll, hanem nagyon is emberi- és társadalmi- kérdések. Adva van egy idősödő, jó karban lévő, mosolyogni tudó úr, nevezett Kertész Tibor (Gálffi László), aki két évvel korábban, felesége halála után úgy döntött: nem szeretne tovább élni. Elhatározása szilárd, családtagjai sem tudták megingatni benne. Eutanázia iránti kérvényét azonban a hatóságok elutasították. Az előadásban sokféle pró és kontra vélemény hangzik el- mintha csak egy tévés vitaműsort látnánk. A beszélgetést egy Máthé Zsolt nevű műsorvezető próbálja több-kevesebb sikerrel koordinálni (játssza: Máthé Zsolt). A vitaműsor után a nézőket szavazásra szólítják fel: teljesíthetőnek látják- e Kertész Tibor kérését vagy sem. A német szerző, Ferdinand von Schirach vitadrámáinak meglehetős szerencséje van a magyar színházakkal: eddig két darabját a két legkiválóbb művészszínházunk mutatta be. A Terror a Kamra intim teréből átkerült a Katona nagyszínpadára, az Isten pedig eleve nagyszínpadi előadásként született az Örkényben, bizonyítva, hogy ha izgalmas a téma és jók a replikák, a hagyományos elrendezésű terek is elbírják a történések nélküli vitaszituációkat megjelenítő előadásokat. A szépirodalom és a párbeszédekre bontott érvelő esszé területén mozgó szövegek szerzője jogász, aki írói munkásságát jogügyi kérdéseknek szenteli. Az a szándéka, hogy ráirányítsa a figyelmet a jogalkotás hiányaira, ellentmondásaira, amelyeket abból eredeztet, hogy a XXI. századi élethelyzetekben még mindig a régen kőbe vésett alapelveket próbáljuk alkalmazni. Schirach eltökéltsége, céltudatossága a századokkal korábbi hitvitázó drámairodalom szerzőit juttathatja eszünkbe.
A több vonatkozásban is Mácsai Pál nevéhez kötődő bemutatónak- ő a rendező és a magyar nyelvű változat társszerzője, a másik a dramaturg, Varga Zsófia – két nagyszerű rétege is van: a mai magyar viszonyokra adaptált szövegkönyv és a belőle született lendületes előadás.
Jelentékeny szöveggondozói munka áll amögött, hogy az eredetileg a német jogviszonyokat tükröző darab (fordította: Nagy Klaudia) az aktuális honi helyzetről adjon pontos és részletes jelentést, egy olyan országéról, ahol nemhogy tilos az eutanázia még a végstádiumú betegek esetében is, hanem az egész kérdéskör szinte tabu.
Annál világosabban, mi több élvezhetően aligha értesülnénk a magyar jog vonatkozó kérdéseiről, mint Kerekes Éva (szakértő, egyetemi tanár) válaszaiból. És annál felkészültebb, élesebb eszű és kiválóbb vitakultúrájú emberjogi harcos aligha akadna bárhol is, mint Hámori Gabriella védőügyvédje. Fellépésüknek köszönhetően – a szerző jól érzékelhető szándéka mellett -, hogy a közönség többsége előadásról előadásra igen-nel szavaz, vagyis az emberi méltóságra és az önrendelkezésre hivatkozva hozzásegítené a főszereplőt a kegyes halálhoz. Megszorítottabb helyzetben vannak azok a vitázó felek, akik egy-egy szervezet tagságának az elutasító véleményét, és ennek- egyébként szintén érthető és akár elfogadható- indoklását közvetítik (Csákányi Eszter az Orvosi Kamaráét, Vajda Milán a Gyógyszerész Kamaráét). Ráadásul jóval kevesebb szöveget is kapnak a szerzőtől. A katolikus egyház képviselője (Csuja Imre) valamivel többet, és neki annyival önazonosabb a helyzete, hogy az egyháza álláspontját bizonyára a saját, személyes meggyőződéseként is vallja – arroganciára hajló személyisége azonban nem csábít a csatlakozásra.
Úgy képzelem, nem könnyű színészi feladat egy-másfél órát szemben ülni a közönséggel, az idő meghatározó részében szöveg nélkül. Figyelni, feszengeni, egyetérteni, elutasítani, felhorgadni, beletörődni. Mindvégig élő arcokat, élénk tekinteteket, beszédes arckifejezéseket látok; a hallgatás koncentrált, a játék fegyelmezett. A rendezés időnként változatos módokon kiutat is kínál az idővel esetleg monotonnak érzékelhető folyamatos jelenlétből, például Gálffi László egy szerepe szerint indulatosabb pillanatban lerohan a nézőtérre, és hosszasan ott is marad; Kerekes Éva eleve home office- ból jelentkezik be, és amikor éppen nem beszél, kikapcsolja a kameráját. A legnehezebb feladat minden bizonnyal Bíró Krisztának jutott: háziorvosként egyértelműen adódik az elutasító állásfoglalása, ezáltal neki van a legkevesebb szövege, vagyis ő üli végig némán az előadás legnagyobb részét. A vita végén viszont, mintegy ennek ellentételezéseként, ő kapja az este talán két legfontosabb mondatát. Egyrészt, hogy itt erős érzelmekről is szó van, amelyekről nemigen esett szó. Másrészt, hogy ez egy olyan beszélgetés volt, ahol senkinek nincs igaza. (Amit a magam részéről talán inkább úgy közelítenék meg: mindenkinek igaza volt.)
Ahogy közelgett a szavazás ideje, egyre inkább foglalkoztatni kezdett, hogyan lehet majd áthidalni azt a szakadékot, hogy itthon a kívánatos cél első körben az eutanázia engedélyeztetése lenne, és csak ezek után volna tétje azon is elgondolkodni, hogy kérvényezhesse- e ezt bárki, egészségi állapotától akár függetlenül is. A voksolásra való felhívásban azután Máthé Zsolt éppen ezt a kettősséget emeli ki, hangsúlyozva, hogy a nézőknek most igenis erről a konkrét esetről kell dönteniük.
Élni- jogi szempontból- valóban nem kötelesség, ahogy a szakértő az előadásban is mondta. Magam viszont csak nem tudok elszakadni attól a – hivatalos, jogi közegben talán túlzottan romantikusnak minősülő – elgondolástól, hogy az életünkért márpedig felelősek vagyunk. Eutanáziapárti létemre is úgy gondolom, ha a fizikai vagy a pszichikai szenvedés nem lép túl az elviselhetőség határán, ne alapozzunk erre a ,,megoldásra”. (Mit is mondott a színpadon az orvosszervezet képviselője? Ha valakinek lelki problémái vannak, nem a halál engedélyezése, hanem a társadalom felelősségvállalása, segítségnyújtása lenne a megoldás.) De ha nem szemléleti, pusztán dramaturgiai kérdésként tekintek a dologra, akkor is kételyeim támadnak. A szerző a maga markáns véleménye felé visz mindent: nemcsak a szereplők szövegrészeinek arányait és kidolgozottságát, de a fellépők megválogatását illetően is: magam például érdeklődéssel vettem volna egy olyan, vitathatatlanul drámai helyzetet, amelyben a férfi gyerekei, barátai is megszólalnak.
Mindent összevéve tehát arra jutottam: maradjak bár (várható) kisebbségben, én bizony az Istennek se tudnék igen-nel szavazni. Ami természetesen mit sem von le az előadás erényeiből és abból, milyen nagy élmény volt együttgondolkodni az alkotókkal.
2023.05.10. 11:45
