CARLO GOLDONI - A KOMÉDIASZÍNHÁZ

2003. május Kritika
Nem kis gond, ha egy darab címében utalás történik a komédiára. Ha nem kapjuk meg a megvillanó „komédia” szó által előidézett elvárásnak megfelelő adag nevetnivalót, a végén ott maradunk elcsámpult képpel, mint valami esztétikai szélütés után. Pedig hát ki ígért itt nekünk komédiát?
A darab címe – olvassuk el újra a színlapot! – Magyarósi Gizella fordításában: A komédiajátszók. S nincs alatta műfaj megjelölve. A tartalmas idézetekkel, informatív képekkel díszes műsorfüzet már az előadás előtt megkezdi a nézők kiképzését. Szakács Emese és Guelmino Sándor szerkesztői munkája is hozzájárul ahhoz, hogy tudós produkcióra emlékezzünk vissza, még akkor is, ha színháztörténetileg sem volna szerencsés tudós komédiának titulálni azt. Az est végigkövetése kíván némi erőfeszítést.
Goldoni jellemvígjátékért folytatott szellemi csatájának jelen dokumentuma nem tartozik Goldoni legjobb darabjai közé. Túl forró a probléma, túl közeli a berregő szakmai méltatlankodás benne. S elég nagy művész ahhoz, hogy egy-egy apologikus tiráda után maga elé meredjen, és azt hümmögje: „Vagy nem.” Csakhogy mesterégéről vallott nézeteinek hangoztatásához és gyakorlatban való kipróbálásához olyan hitvitát imitáló darabot eszkábál, amelynek hősei alól vagy kibillent már a hit, vagy félnek a közelgő „új isten”-től.
Cselekmény alig van. A szokásos kedélyes életkép pedig, melynek fodrozódó hullámai máskor elegendő érdekességet biztosítanak, a drasztikusan meghatározott hatalmi viszonyok, és a zsínházi közegben jól ismert, kívül-belül mardosó „farkaséhség” miatt nem tud kialakulni. Két éhes ember jelentkezik egy vegetáló társulatba, egy újmódi stílben író író, és egy ómódi formában dalló énekesnő. Az ő meghallgatásuk, kollektív megszaglászásuk adja a darabot. Színháztörténészeket is megelégítő módszertani bemutatót látunk arról, hogy a commedia dell'arte rögtönzött játéka elfáradt és kiszáradt, mint ábrázolási mód, és lezüllött, mint színház. „Vagy nem?!” Nem használ a vállalkozás színvonalának a legóvatosabb összevetés sem, mely a „Kis-Madách” reformtörekvéseire való kacsintó utalásokat, titkos jeleket vél kapni ebben az előadásban. Szó sincs ilyen korszerűen lebutított változatról.
Szó van viszont egy társulatvezetőről ( Mácsai Pál ), aki – talán – halálos színházi odaadását rejti egyesek számára védelmet, mások számára megsemmisülést jelentő, demonstrált cinizmusa mögé. Szó van egy primadonnáról ( Kerekes Éva ), aki túl van ugyan már néhány csodálkozáson, de igazán tehetséges. Úgy úszik át az indulattól és reménytelenségtől tüskés korallok között, mint egy medúzaforma, nagyra nőtt idegsejt. Belülről világít, előre-hátra érez, otthon van az idő minden változatában. Fénylő humora glóriába vonja mindkettőjüket, amint elfogadja a habókos író ( Debreczeny Csaba ) ajánlkozását. Drótkeretes (bizonyára első) szemüvegével, paróka alá fáslizott formás fejével, színházi neglizsében is képes a rossznyelvek által kibeszélhetetlen méltóság megtestesítésére.
Hány olyan összeomlást láthattak már az alkotók, amelynek ábrázolására most az egyre szebb nővé váló Für Anikót kérték meg. Tűzszínű csipkékben, óriás sarkakon tipegve, korgó gyomorral megy utolsó bevetésre az énekesnő, akit aztán a kapuzárási pániktól is meglegyintett Igazgató vesz lassúdad pártolásába. Az esemény drukkereit, szereplőit és ciccegő hírvivőit alakítók látható élvezkedéssel dolgozzák ki a társulaton belül szövődő viszony minden fokozatát. Az alighanem indokolt férfihála kifejezésére többször mutat az előadás – kacsók helyett a magasra emelt rüszt fölé hajló – lábcsókot adó direktort. Belefér.
Zárt gyöngyházbetétet jelent a játék berakásos asztalkájának lapján Dunai Tamás vérprofi Dottoré-ja és Végvári Tamás halálmotívumot hordó Pantalone-ja. Rajtuk vannak a legerősebb vörös-fekete maszkok, a legsúlyosabb ruhák, mind hitelesen, a jelmeztervező Szakács Györgyi szerint. Ám a játékmód különös összetételű: a lábak Csehovban állnak, a kezek frissen tanult jeleket ismételnek, a szemek pedig gyanakvó színész szemek, akik a résen át mintha azt kérdeznék egymástól: „Tulajdonképpen mit is csinálunk mi itt most?” Tudatos átjárás van a jelenetek stílusában. A színjátékon belüli színjátékon kívül is megjelennek lazzok, mintegy gyakorlásképpen.
A dinamikus clownhármast Bíró Kriszta, Honti György és Szűcs Gábor adja, kézműves gyönyörűséggel. Lehet, hogy évek múlva úgy emlegetjük a Madách Kamara jelen korszakát, hogy „amikor Honti Gyuri meg Bíró Kriszta volt a kórus meg a sorminta ” az előadásokban. De többről van szó. Hogy milyen lehetne ez a játék, azt pontosan ők találták meg. Tercettjük vonalkód az előadáson. Járó Zsuzsa mint második színésznő, Máthé Zsolt mint súgó áll be a commedia dell'arte jelenetek és pásztorjátékok bemutatásába, egyetemi éveik szükséges gyakorlati jegyét megszerezve.
A nagy színházi reformtörekvések közül is kimagaslik a pontos szöveg közvetítését kérő olasz évtizedeken áthúzódó küzdelme. Öngúny és szakmai elszántság, részvét és tűpontos lélekábrázolás egyaránt jelen van ebben a belterjesen színházi művében is. A rendez Babarczy László nak és a főszerepet játszó Mácsai Pálnak azonban együttvéve is alig van kimutatható mennyiségű humora. A zseniális rosszhiszeműség és a formatudó, hűvös humánum – szóval mindkettőjük szép, rideg esze – most összeadódik, és recsegő, finom jégkéreggel futja be a jeleneteket.
A nehezen érzékelhető tempójú előadás során sokszor ébred szorongó részvét a történet szereplői iránt. A rajzok pontosak, időnként kegyetlenek. Esendő lelkek szeretettel teli bemutatása volt talán a szándék, mégis megnyomorodott páriák kibeszélése zajlik leginkább. A védelmet az ábrázolásba rejtett irgalom – a humor adná. Nem a komikum hars változata hiányzik. Csak a megbocsátás. Az utolsó percben aztán a téli hóeséssel együtt beköszön a halál, mint legfelső direktor. Ez megrendítően szép. S jogos befejezése lenne egy pátoszt is vállaló előadásnak. Itt azonban a szkepszis hidegét csak a kifigurázott erotika oldja időnként. Babarczy László egy Marivaus-darabot ajándékozott Goldoninak.
Gabnai Katalin

1970.01.01. 01:00